Én-mese

Én-mese

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy királykisasszonyka. Ennek a királykisasszonykának volt egy csudálatos virágoskertje, s ennek a csudálatos virágoskertnek a közepében volt egy látatlanul égig érő fa. Látatlanul ért égig bizony ez a fa, mert az Égbe csak igaz szívvel élő, tiszta szándékkal teljes lélek láthat be, bizony!

A mi királykisasszonykánk kicsiny korától látta a fa égbe nyúló ágait, s azt is, hogy azok az Ég firmamentumát karcolják. El is suttintotta ezt a szüleinek, de azok bizony hiába nyújtogatták a nyakukat és nyitották tágra szemeiket, a két kocsányossal nem láthattak be az Égi Királyságba. S hiába nézte csipás szemeivel, nem látta azt sem a szobalány, sem a szakácsné, sem pediglen a kicsi kukta. Vakok voltak ők mind, ha látták is Isten szép világát. S a királykisasszonyka kezdte hinni, hogy őbenne lehet a hiba, s az ő kedves fája nem is tetejetlen fa. Azért kiment hozzá minden napon csudálatos kertjébe, ölelte a fa törzsét, simogatta az ágait, leveleit, s neki suttogta el ha szívének bánata volt. Jólesett neki ennyi is.

S aztán hallgassatok csak ide, mi történt! Bizony az történt, hogy egy szép, csendes nyári napon, ahogy a királyleányka elszunnyadott kedves fája tövében – sok lehetett a töltött palacsinta ebédre -, szózatot hallott. Először azt gondolta álmodja az egészet, de amikor kidörzsölte szeméből az álomkristályokat, látta, hogy azokban épp azok a szavak dermedtek meg, amiket hallott. Nézte-nézegette a tenyerében a kicsi ragyogó szemcséket és felidézte belőlük a történeteket. A fa mesélt a királykisasszonykának, s Igaz Meséket sugdosott a fülébe. Ettől a naptól fogva a királykisasszonyka sosem hagyta ki, hogy szép fájával együtt legyen, mert a szívében lakozó szavakat szőtte-fonta történetekbe a csudafa szájatlanul. És már nem mondta el senkinek, hogy mit élt meg. Nem hitték volna. Vagy ami még rosszabb, bolondnak tartották volna.

No, elérkezett az idő, hogy a királykisasszonykának férjhez kellett menni. Királyapja összehívta a környékbeli hercegeket, grófokat, a szomszéd királyfiakat, s leányára bízta, hogy válasszon közülük szíve szerint

Hát hogy válasszon? Mint válasszon? Ki legyen az, aki élete párja lesz?

A királykisasszonyka próbát eszelt ki. Ez pediglen abból áll, hogy egyenként elhívja a háztűnézőbe érkezőket a kertjébe sétára. S aki megpillantja, avagy csak megsejti, hogy a fa a kert közepén égig ér, annak lesz a párja.

Így is történt. Először Hurka Gyurka királyfival mentek sétálni a csudakertbe. De Hurka Gyurka csak magáról beszélt, széjjel sem nézett a kertben, nem dícsérte a virágokat, a madarak csacsogását meg sem hallotta. Hogy is hallotta volna, mikor olyan fennhangon szónokolt! S ha a királykisasszonyra pillantott, akkor sem két szép szemét nézte, hanem jól láthatóan felmérte, mennyi selyem és csipke van a szoknyájára varrva.

A királykisasszony pedig a séta után lement este egyedül csudakertjébe, s hallgatta, csak hallgatta a tetejetlen fa igaz meséit. Az Igaz Mesét az igazi boldogságról, s a párról, akit szíve majd megtalál…

Másodszorra Kálmán herceggel rótta a kerti utakat a királykisasszonyka. Szemfüles legény volt ez a Kálmán herceg. Felbecsülte szélét, hosszát, s kiválasztotta, mely részét lehetne áruba bocsátani a csudakertnek, felparcellázva. A maradék területre medencét tervezett, ahova majd házas korukban összehívják azokat, akiket elkápráztatnak, annak érdekében, hogy üzleteljenek velük.
A csudafát Kálmán herceg műbútorasztalosnak adta volna el. S már igen otthon érezte magát a királykisasszony birodalmában, mikor annak arcára tekintett, s meglátta, hogy ez bizony nem igen mosolygós. S amúgy is, a egész lány nem elég magas ahhoz, hogy mellette királynőien vonuljon a banketteken. No, egy 10 centis cipősarok majd segít a dolgon – gondolta, és szépen kézen fogva reménybeli aráját, ecsetelte nekik közös boldogulásuk (értsd: üzleti sikerek) jövőképét.

A királykisasszony pedig a séta után lement este egyedül csudakertjébe, s hallgatta, csak hallgatta a tetejetlen fa igaz meséit. Az Igaz Mesét az igazi boldogságról, s a párról, akit szíve majd megtalál…

A harmadik sétapartner Áron grófocska volt. Áronka nem akart volna megnősülni, jó volt ő úgy magának, ahogy volt, kedvére csatangolt a réteken, s eljárt társaságokba figurázni a fiatalsággal. Jól érezte magát, nohát! A szülei akarták, hogy benőjön végre a feje lágya, ők kényszerítették a házasodásra. Bolondos, kelekótya fiacskájukat minél előbb biztos helyre és jó partyba helyezték volna.
Áron finom volt, szép és derűs. Jó volt mellette lépdelni a kerti utakon. S királykisasszonykánk szíve megremegett, mikor Áron a csudafa alá vezette őt és annyit mondott: „Hallga’ csak! Ez a fa mesél!” Igen ám, de Áron fals mesét suttogott a királykisasszonyka fülébe. Ámító-csalfa, buta-bolond beszédeket mondott. S a királykisasszony rájött, hogy egy őrültet akartak rásózni. Még nem zárt intézet az eset, de érik, érik…

A királykisasszony pedig a séta után lement este egyedül csudakertjébe, s hallgatta, csak hallgatta a tetejetlen fa igaz meséit. Az Igaz Mesét az igazi boldogságról, s a párról, akit szíve majd megtalál…

A negyedik kérő Mukfurc volt, az északi herceg. Fehér lovon érkezett, s le sem szállt róla, karját nyújtotta a királykisasszonykának, felkapta maga elé a lovára, s így vágtatott be vele a csudakertbe. Az utak csak úgy porzottak utánuk. A virágokat letörte a szélvész vagy éppen a lópata. S szűk volt Mukfurcnak a palotakert. Átugratott lovával a kerítésen és városi száguldásba kezdett a királykisasszonykával a piactéren. Csak úgy röpdöstek szét a cserépárusok portékái, a lacikonyhásnak felborította a sátrát, a zöldséges kofák kosarait felfordította. Átkozták is eleget! De ő csak magabiztosan mosolygott, s mikor végre leszálltak egy kocsma előtti pihenőre, Mukfurc egy korsó sört lehúzott, megtörölte bajszát, s csak ezután segítette le a lóról a királykisasszonykát.
Mukfurc élvezte a száguldást, s a ribilliót, amit keltett. Nem lehetett nem észrevenni. Aztán meg szabályos randit kerekített a kerti sétából.  Kikérdezte a királykisasszonyt, s aztán önmarketingbe kezdett. Fényezte magát ezerrel, s minél többet magasztalta elveit, életvitelének helyességét, annál idegenebbül érezte magát a királykisasszonyka vele. Mukfurc megmondta a tutit! Hogy mit kellene a királykisasszonykának csinálnia ahhoz, hogy méltó párja legyen neki!

A királykisasszony pedig a séta után lement este egyedül csudakertjébe, s hallgatta, csak hallgatta a tetejetlen fa igaz meséit. Az Igaz Mesét az igazi boldogságról, s a párról, akit szíve majd megtalál…

Az ötödik kérőnél már nagyon fáradt és reményvesztett volt a királykisasszonyka, nem is gondolt arra, hogy végre valami jó érheti. Szilárd lovag nem is volt az esete, hogy így mondjam nektek. Ugyanakkor végre értelmes beszédet hallott a férfitól! Azt is észrevette a királykisasszonyka, hogy Szilárd udvariaskodik, valahogy kicsit bénán, de aranyosan. Zekéjét levette a csudafa alatt és leterítette a földre. Így kínálta hellyel a királykisasszonyt. És tudott hallgatni! Csendben üldögéltek egymás mellett, s amikor Szilárd megszólalt, értelméről tett tanúvallomást. A fa meséjét azonban ő sem hallotta, bár megérezhetett valamit az égi szférákból – legalábbis a királykisasszonyka ezt szerette volna hinni. S reménykedni kezdett, hogy talán mégis lehet neki párja! S újra sétálni hívta Szilárdot. Kicsit kellemetlenül érezte magát Szilárd ezen a randin. S meg is mondta a végén, hogy ő nem a megfelelő férj a királykisasszony számára.

A királykisasszony pedig a séta után lement este egyedül csudakertjébe, s hallgatta, csak hallgatta a tetejetlen fa igaz meséit. Az Igaz Mesét az igazi boldogságról, s a párról, akit szíve majd megtalál…

Konkoly vitéz híres vitéz és nagy vadász volt. Leste a kerti utakon a nyulakat, melyiket ejthetné el vacsorára. Zavarta a sok virág, s a csudafát csupán stratégiai okokból értékelte. Felmászott rá, hogy kifigyelje mi hol, s hogyan van a királyságban. Vadászkalandjaival szórakoztatta a királykisasszonyt, bőven ecsetelve cserkészést és a hajszát, annak véres részleteit sem hagyta ki. A királykisasszonykára is úgy nézett, mint zsákmányra. Jól végigmustrálta domborulatait, meg is ölelgette, ropogtatva csontjait. A hideg kilelte az arajelöltet tőle.

A királykisasszony pedig a séta után lement este egyedül csudakertjébe, s hallgatta, csak hallgatta a tetejetlen fa igaz meséit. Az Igaz Mesét az igazi boldogságról, s a párról, akit szíve majd megtalál…

Tudományos férfiú volt a következő kérő. De bölcsességnek szikrája sem csillant meg benne. Bár megnyerte a tv-s kvízversenyeket sorra, józan paraszti észnek, használható tudásnak nyomát sem mutatta fel. Hát még szívvel átitatott, bölcseletté párolt ismereteknek!

A királykisasszony pedig a séta után lement este egyedül csudakertjébe, s hallgatta, csak hallgatta a tetejetlen fa igaz meséit. Az Igaz Mesét az igazi boldogságról, s a párról, akit szíve majd megtalál…

Aztán jött Kilincs báró. Volt neki egy szép mechanikus aranymadara, mely énekelt. Igaz, csupán egy nótát tudott, de az is valami! Kilincs odaajándékozta volna az értékes tárgyat a királykisasszonynak, de aztán kiderült, nem ajándék ez! Ára van! A királykisasszony mutatná meg neki magát bokáig! „No, jól van! Ez még belefér” – gondolta a királykisasszonyka, s fellibbentette szoknyája szélét. Meg is kapta az aranymadarat. Mely a második héten már felmondta a szolgálatot, nem énekelt többé.

Vénséges vén legény érkezett a következő sétára, Újlaky herceg maga. Nyála csak úgy csurgott, amikor a királykisasszonyka hamvas bőrét meglátta. No nem! Hiába is kínált aranyakat érte (Egy királykisasszonynak?! Jó Ég!), s pezsgős vacsorát, a királykisasszonyka nem emelte fel a szoknyáját „térgyid” – ahogy Újlaky igényelte volna.

És jöttek sorra kérők, s a hetekből hónapok lettek. Majd a hónapokból évek, s egyre ritkábban érkezett vendég a palotába.

Elszomorodott a királykisasszony, hogy hát ilyenek ezeket a grófok, hercegek, s királyfiak? Mind süket és vak?! Búsult, búsult, de még jobban búsult az apja, hogy minden jelentkezőt el kellett küldeniük. Sajnálta a leányát, hogy egyedül, árván marad az ő holta után. S akkor majd mi lesz? Ez a sok haragos gróf, herceg és királyfi bizonnyal elfoglalja majd az országát és akkor hova jut az ő kedves leánya? Elbújdoshat idegen földre, s juthat szolgakenyérre. De hiába kérte a leányát, hogy mégis, egy jobbra valóbbat válasszon a kérői közül. A királyleányka nem tudta elképzelni az életét egyik jelentkező oldalán sem. Minden nap kiment csudakertjébe kedves fájához, s neki sírta el búját-baját. S a kedves fa vígasztalta. S nem csak hogy vígasztalta, de tanácsokat is adott neki hogy mivel foglalkozzon, mit tanuljon, hogyan képezze magát. S a királykisasszonyka örömét lelte a tanulásban. Megtanulta meggyógyítani a madarak törött szárnyát, az emberek szívét, s árvagyerekeket gyűjtött maga köré, s nekik mondta tovább a csudafától hallott meséket.

Aztán eljött az az idő is, amikor a királykisasszonyka eltemette az apját. S ekkor is, ezután is naponta lement a kertbe meghallgatni a csudafáját. Az igaz beszédből azonban, amit ott hallott, semmi nem szűrődött át a való világba. Ugyanakkor a birodalom virágzott! Mert a királykisasszonyka ügyes volt s szíves, szerették az emberek jóságáért. Hát még azért, mert mindenre volt ötlete! A tanácsnokokat is meghallgatta, hadvezérét is, s a kamarást. S olyan jól és ügyesen diplomáciázott, hogy az valami csuda! No mégsem csuda ez! Hiszen a csudafa suttogta el neki mit hogy tegyen, s csináljon. Meg aztán a sok tanulmány, az is hozzájárult ahhoz, hogy okosan, s szépen felvirágoztatta a birodalmát a királykisasszonyka.

Híre is ment, hogy micsoda kincs ez a kis nő, s újra jöttek a hercegek, grófok, nagykalapú tótok kérőbe. No, ugyan bizony ide eljöhettek és mehettek is haza, mert nemigen hatották meg a királyi nőt! Néha-néha egy-egy kóbor lovagot még eleinte befogadott éjszakára, s aztán már azt sem. Egyedül élt a királynő és békét lelt szívében.

A csudafa pedig csak suttogta, s sorolta neki a szépnél is szebb Igaz Meséket.

Így volt ez tegnap, így van ez ma is, s ha igaz, így marad holnap is! Itt a mese vége! Tedd el a jégre! :o)

Leave a Reply

Your email address will not be published.