Mese a királylányról, akinek sárkányfeje nőtt

Mese a királylányról, akinek sárkányfeje nőtt

Hol volt, hol nem volt… (Így van ez a világon mindig: vagy megvalósítasz valamit és akkor az VAN, vagy pediglen nem hozol létre semmit sem, és akkor van a NINCSEN! ;o) ) Szóval volt egyszer egy királykisasszonyka, akinek a kertje közepében nőtt egy látatlanul égig érő fácska. Igaz Meséket suttogó, királylánykát a Jó felé terelgető csodafa volt ez, melynek felső világba nyúló/érő ágait csak tiszta szívű ember látta, s történeteit csak arra méltó ember hallhatta.

Királyatyja halála után királynővé vállott a királykisasszonyka (kettő darab „l” betüvel, igen, mert két válla volt a királykisasszonykának, mellyel elvállalta az uralkodást), merthogy nem akadt neki párja! Pedig országot-világot összekurrentáltatott annak idején az apja megfelelő kérőkért. De hiába! Hiba volt minden legénybe’, még pediglen alapos, aki csak a királylányka kezére méltónak érezte magát.

No, a királyság azért fennmaradt az öreg király elhunyta után is, hála a Csodafa tanácsainak és bátorításának, no meg az Öregek Tanácsa bölcsességének. Mert a királynő (már királyNŐ!) igen megbecsülte a tanácsnokait. Ahogyan a kiskuktát is, meg az inast meg a szobaleányt. Nem beszélve a parádés kocsisáról! Mindenekkel előzékenyen, igazságosan és értékelően bánt az országló nőcske.

No, így volt ez jól! S virágzott a birodalom, az emberek boldogok voltak és éltették gyakorta királynőjüket, a magányos királyleányt. Mert azért egyedül érezte magát a királyleányka sokszor. S nehéz volt az a korona a fején így egyedül, s ily ifjú korába’.

És jól ment az uralkodás, még annál is jobban! S nemcsak belföldre, külföldre is ügyesen gondolt. Kölcsönösen előnyös együttműködési megállapodásokat kötött a környező királyságokkal mind, s a jó uralkodónő híre az Óperenciás tengeren túlra is eljutott. Jöttek követségbe a bolygó túlsó feléről is, onnan, ahol tótágast állva élnek az emberek, s jöttek a Földön kívülről is kis zöld emberkék meg magas szürkék – ahogy az már lenni szokott. S ő minden lénnyel jóindulatúan, s kiváncsian a másik világára foglalatoskodott. Az Univerzum legtávolabbi szegleteibe is eljutott a híre. Ilyen klassz királynő lett belőle!

S vette észre, hogy nélküle semmi nincsen! Jóváhagyása, tanácsa nélkül a Föld forgása is megállna, s összeütköznének a bolygók a Naprendszerben. Nem beszélve a fekete lyukak árnylényeiről, akiknek sok lett volna a jóból, ha ő nem köt és küld nekik fényvisszaverő zoknit (térdigérőset), hogy azontúl beléjük ne ütközzenek, s ott el ne nyelődjenek a nem oda kívánkozó létezők. Láthatjátok, baromi jó volt a királylányka, s meg is kapta ezért a Noble (léleknemességi abszolút fok) díjat. S néha már nem ment ki a csudafájához este sem, hiszen ANNYIRA fáradt volt, ANNYI sok jót tett már aznap, s ANNYIRA jól ment minden, hogy úgy gondolta, belefér egy-egy azonnal ágybadőlős este. Amiből persze egyre több lett.

Na, hallgassatok csak ide, mi történt! Egy szép nyári estén, amikor esti fésülködését végezte (földig érő aranyhaja volt neki, bizony ám!), a tükrébe pillantva úgy találta, mintha valami kis púp nőtt volna a jobb vállán. „No, lehet hogy egy rosszat mozdultam” – gondolta magában a király leánya, s lefeküdt ágyába. Igen ám, de másnap estére már igencsak megnőtt a púpocska, s mintha bunkócska is nőtt volna a végén. Megnézette a szobaleánnyal, de az semmit nem látott. No, jól van! Ez valami csudafura dolog, gondolta, s nyugovóra tért.

Teltek múltak a napok, s egyszer csak – a harmincadik generációs kutyafülüek bankettje után – azt látja, hogy a tükörben az a nyeles bunkócska a száját tátja. Fogakat látott, hegyeseket, s aztán a kicsi sárkányocska – mert most már nem tagadhatta – pislantott egy helyeset. Kinyílt a csipája, hogy az anyja p…ja!

Nem tetszett ez a dolog a királykisasszonykának, de mit tehetett? A sárkányka, ha épp szóra méltatta, azt mondta, hogy neki éppen annyi oka, s joga van az ő testéből nyakilag kinőni, mint a királykisasszony-fejnek. „Na, nem oda Buda!” – gondolta a királykisasszonyka, s bevette magát a könyvtárba, hogy a szakirodalmat sárkányfej ügyben végigrágja. Volt is a könyvekben szó róla, hogy ez valami „felszálló”, s van belőle farok is, ami meg „leszálló”, de olyanról nem írtak, ami az ő nyakától megváló lett volna! Bosszantotta a dolog, s nem volt ideje – vagy inkább kedve! – csudafájától kérni tanácsot. S mivel immár két feje volt (ha csak ő látta is a zöldet), lelki nyugalma odavolt az örökös párbeszéd miatt, s hiányolja a csöndet. Mert a sárkánykának be nem állt a szája. Vagyishogy az a nagy pofája! Amiből még a tüzet is hányta! (Ez az a hányás, amiben NINCS répa. Bár vörös…)

Aztán megtörtént a nagy baj: a kis kukta a bablevest úgy elsózta, hogy nem ette volna azt meg még az éhenkórászok eleje sem! S a királykisasszonyka, belső feszültségét jól kiadva, a tüzét mind a kuktácskára zúdította. No, leesett az álla mindenkinek ott a királyi asztalnál. A nagy udvari Mágus (jó magos volt, azért volt a neve Mágus, csak egy kicsit elírták az anyakönyvi hivatalban, meg hát amúgy is tele volt a zsebe mindig tökmaggal) odapattant mindjárt a királykisasszonykához, rosszat sejtve. De észre még ő sem vette, hogy annak sárkányfeje nőtt. Más gyanúja volt, s így szólt: „Ki vagy te és mit csináltál a királynőnkkel?! (Merthogy sok amcsi sci-fit nézett és szörnyen művelt volt ez a magos Mágus.) A királykisasszonyka pedig, mikor meghallotta ezt a kérdést, hát úgy elkeseredett, hogy sírva fakadt és rohant ki az ebédlőből, fel a palota lépcsőin, magasra, egészen toronyszobájának rejtekéig. Oda bevette magát és itatta az egereket (akik nem voltak épp szomjasak, de ez már mindegy is!).

Most őszintén: ki nem volna elkeseredve, amikor MÁR MEGINT az van, hogy csak ő tud/lát/érez valamit, s más senki? S ráadásul ez most NEM a fácska jótékony hatása! Ez valami RÉMES, RETTE-NETES, VISSZATASZÍTÓ és UNDORÍTÓ, ami vele történt. És rossz, hogy megbántott valakit, pedig nem is akarta. S nem érti az okát, hogy miért van ez vele.
S az egereket most már nem csak hogy itatta, hanem azok a felfogott könnyekkel (melyek által most NEM könnyebbült meg a királylányka) medencéset játszottak, s úszóversenyt rendeztek maguknak. (Ebből is láthatjátok, hogy az egerekben NULLA az együttérzés Az Ember iránt! UFF)

Másnap reggel kisírt szemekkel jött le szobájából a királyleányka, a kiskuktát megkövette, s máris jobb lett a kedve. Egy idő múlva meg már gratulált magának, hogy mennyire jó fej is ő, és hogy persze, kell a bukta (no, nem csak a túrós, hanem az életbeni), hogy IGAZÁN jók lehessünk. Hisz aki sose volt rossz, az hogy lehetne IGAZÁN jó? És el is sétált a fájához este, s a törzséhez hajtotta fejét, s megnyugodott. A fácska valamit ugyan susogott, de ő nem hallotta meg, mert alatta elaludott.

Teltek-múltak a napok, de az a sárkányfej a jobb vállából kinőve maradott. S bár nem hallgatott rá többé a királylányka, a sárkányfej jelenlétét szánta, s bánta.

Egyszer csak hallgassatok ide, mi történt! Az történt, hogy a szobaleányka, úrnője jóindulatába bízva, egy családi ügyét rája bízta. A királynőcske meg is ígérte, hogy intézkedik, s kiutal a beteg apukának minden napra egy kis királyi orvosi kencét az udvari kenőasszony, Örzse által, de elfelejtette! El bizony, mert annyi volt a gondja, s ez nem igazán az ő szívét nyomta! Nem is ismerte a szobaleányka apját (sose látta!), úgyhogy nem ment a gyógyító asszony el, hogy a beteget helyrerázza. A szobaleányka meg nem mert szólni, hátha csak IGAZÁN sok dolog az, amiben benne van asszonykája. S hátha NAGYOBB, ORSZÁGOS ÜGYEK azok! Pedig a mi királykisasszonyunk csak a kedve után haladott, épp a patak parton ballagott, s szöcskéket fogdosott. (No nem! Nem tépte ki a lábukat, elengedte őket hamar. Csak éppen röviden rabul ejtette őket, hogy megfigyelje közelről, hogy milyenek.) Na, lényeg a lényeg, teltek – ha nem is az évek –, de hetek, s már egy hónapja is eltelt, mióta mondta a szobaleányka, hogy mi a gondja, s nem kapott rá gyógyírt. (Vagyishogy az apja nem kapott kenést, aki beteg volt.)

Ezen estén (a szöcskefogós nap utánin) a királyleányka a válla bal oldalán is púpot talált. S a lélegzete elállt, mert abból is egy sárkányfej emelkedett ki, s rögtön rákezdte a sárkányos szonettre: „Na, te szép vagy, kisleány! Csak magadra gondolsz! Ígérgetsz itt fűnek-fának, s nem teljesítesz a mának. Se holnapnak, s azutánnak! Jó is leszel majd sárkánynak!” Így csúfolódott vele új sárkánykája, s a királyleányka megint csak sírva fakadott. Aztán, ahogy végetért a hüppögés, elgondolkodott, hogy mi is lehetne az, amiről ő elfeledkezett. S mivel felrémlett előtte, hogy napról napra szomorúbb a szoba-leányka arca, eszébe jutott! No, rögtön Örzséért szalajtott, még azon este, s másnap reggel a kenőasszony az öreget otthonában felkereste, s jól megkenegette. (Nem, nem hasábfával! J)

Imígyen végezve dolgát, várta nap nap után a királylányka, hogy elváljon tőle a sárkánykája, mely immár kétfejű volt. De nem! És ekkor jött a palotába a világ harmadik csodája! Nem volt ez más, csak a Norfolki herceg! (És azért volt csak a harmadik, mint világ csodája, mert csoda volt már őelőtte az ő papája és mamája. Merthogy sosem találkoztak! S mégis, milyen helyre teremtés az, akit a világra hoztak! A kedves papa Svájcországban gárdistáskodott és CSAKIS gárdista társaiba tudott szerelmes lenni. Két gárdista pedig akármit is csinál, egymással nem sokat produkál. A „maman” pedig Párizs-ban volt cigánylány egy teplomtoronyban. És kvázi módon magtalan volt a manusa. Így aztán kapóra jöttek egymásnak, egy kémcsőben „találkoztak”, s egy gyerkőcöt létrehoztak. S ez a kölök, ahogy hét napos lett, megszólalt! No, de nem ám anya- vagy pediglen apanyelvén! Hanem így szólt: „2B or not 2B! That is the question!” (Oroszosok kedvéért: Bütty, ili nye bütty. Étot bolsój voprósz!) No, hát ezért volt csoda ez a srác, és mivel Norfolkba iratkozott be gimibe, ott nyerte el a pünkösdi királyságot, ezért lett belőle herceg. (Meg amúgy is eléggé hercig volt! J) Na, szóval ő jött el a palotába, hogy a királylányban a szponzorát megtalálja. Mert nemzetközi karrierre vágyott, s úgy gondolta, a mi jányunk pénzén hódítja meg a világot! Mert ma már nem kard, s erős kar által borul a láb elé a meghódított (bár az erős bicepsz ma sem árt!), hanem Médiába kell utazni, s az messze van, még Norfolktól is. (Média a Varászvesszős tartomány fővárosa a nagy Juszában, ahol mindenki tök más színű. Erről nevezetesek a juszai emberek. Meg hogy Hamburgból rendelnek folyton kaját.)

A királykisasszonynak NAGYON tetszett Norfolki Karcsi (a Károly nevet nyerte a keresztségben a csávó, merthogy mind a gárdisták, mind a cigánylányok pápisták, úgyhogy dukál a keresztnév az utódnak). És ez a NAGYON az EGÉSZ fickót érintette. Mert szép volt a mosolya és mentolos a lehellete, és habdauertől bodorodott a haja. Nem volt bajsza, ami a királylányt szúrta volna, szépen tartotta magát (mert jógázott is!) és szépen beszélt, mert a veleszületett angolsága után anyja és apja nyelvén is megtanulta mívesen kifejezni magát. Ráadásul világmegváltó tervei voltak, hogy ő majd boldogítja a népeket, ha végre Médiába elmehet. Izgi volt, na!
Sajnos azonban az történt, hogy este a fiú ablakán belesve – Ó! Balga női kiváncsiság! – a királylányka úgy találta, mintha ennek a férfinak is két feje lenne! De nem ez volt ám! Hanem két fej volt egy összefonódott testre. S egyik sem volt egy leánynak a teste! Hanem a Karesz kíséretében volt egy jóképű levente. Ezzel „kelt egybe” a királylány „szerelme”, a beste! (Ahogy a srác apja is gyakorta megtette.)

Na, hát még csak ekkor okádott tüzet az a sárkány, akivé kezdett válni a királylány! Hogy ez már milyen megalázó! Hogy egy fickó jobban kellhet mint ő! Keservesen sírt a királylány. S bebolyongott a kertbe, tördelte a bokrok ágait, s a virágokat leteperte. Jajgatott az egész növényvilág. A szív majd megszakadt! Aztán a fa alatt leborulva óbégatott a Holdra, s minden nyűgét, baját ott elsorolta.  „Szív! Szűnj meg dobogni” – bőgte fuldokolva, amikor egy lehulló levél megsimította. Homlokára hullott lágyan ez a „hulla”, mivel a fa nedvkeringése lelassula. Őszre járt már az idő, s ahogy a falevél ráhulla, a mi királylányunk – a királyné! – haja is lett deres egy szuszra. S ekkor a lágy eső permete őt megtisztította. Mert az égből Isten őt ily módon megáldotta. S amit nem tudtak lemosni a könnyek, azt megtette az eső. A sárkányfejekből már csak füst, majd csak gőz tört elő. S lehullottak a vadállati fők az igaz bánat láttán, amit átérzett sorsa felett a királylány. Mert szíve megszakadt. S ez nem volt halála! Hiszen négy szív az, amivel a Teremtő gyermekeit ellátja! A meghasadt szívből fény tört elő. S egy kis növényke burjánzott ki. Ami azóta is nő, csak nő, csak nő.

Nincs ennek a mesének vége. Csak ha majd a királylányka feljut az Égbe. (Érjen is révbe! Hisz ezért jött e létezésbe!)
<3

Leave a Reply

Your email address will not be published.