Kebelbarátok egymás közt

Kebelbarátok egymás közt

–         Utállak.

–         A múltkor még szerettél.

–         Az a múltkor volt.

–         Mi változott?

–         Hogy mi? Kettő lett belőled!

–         Azzal mi a baj?

–         Már megint izgulhatok, hogy bajba kerültem!

–         Miért kerülnél bajba?

–         Még hogy miért?! Hátha rákos vagy! Vagyishogy akkor én vagyok rákos!

–         Nem értem.

–         MIT nem értesz? Nem tudod mi az a rák? Nem tudod, hogy belehalhatok? És nem ám szépen, hogy elalszom vagy ilyesmi, hanem FÁJDALOMMAL!

–         Ha nem fájna nem bánnád, hogy meghalhatsz?

–         Akkor nem. Asszem…

–         Akkor végül is mi a baj? Az, hogy fájhatsz?

–         Igen. Félek a fájdalomtól.

–         Nézd, én nem tudhatom mi az, hogy fájás. Én csak egy ciszta vagyok. Vagyis most már KÉT ciszta.

–         A Fene enne meg!

–         A fene az micsoda?

–         A fene? Tulajdonképpen az a rák maga.

–         Akkor legyek rákos?

–         Jaj, ne! – Sírok.

–         Most mit csinálsz?

–         Könnyezem.

–         Jobb így neked?

–         A könny könnyebbít! Még ezt sem tudod?!!!

–         Nem. Nem tudom. Én egy ciszta vagyok. Vagyis most már kettő…

–         Pofa be! Elegem van belőled! Elegem van belőle, hogy veled kell foglalkozzak! Egyáltalán nem akarlak! Nem is akartalak! Hogy a fenébe lettél? Miért? És főleg: hogyan szabadulhatnék meg tőled?

–         A múltkor még szerettél…

–         Akkor pont kiderült, hogy jóndulatú vagy. Most meg már kettő van belőled! Szerinted örülnöm kéne ennek?

–         Szerintem igen.

–         Mi van?

–         Nekem jó, hogy ketten vagyok.

–         Az kit érdekel? Hogy neked mi a jó…

–         Figyelj! Hozzád tartozom. A részed vagyok. Hát nem jó az, hogy nem vagy egyedül?

–         Na nehogy má’ pótolni akard nekem a társat! Vagy a gyereket! Egyáltalán nem vagy olyan cuki mint egy kisbaba. És vonzó sem, mint egyik-másik férfi!

–         Meglehet. Ez bizony meglehet. Hiszen csak egy ciszta vagyok. Vagyis, most már kettő…

–         SHUT UP!

–         Azt hittem barátok lehetünk…

–         MI VAAAAAN?

–         Hogy a barátod lehetek, azt hittem. Hogy majd nekem is mesélsz…

–         Te teljesen hülye vagy!

–         Miért? Én is szeretem a meséket!

–         Na ne!

–         De. Nagyon szeretném ha mesélnél rólam.

–         Mit mesélnék már terólad?

–         Hát, hogy hogy születtem. Meg hogy miért vagyok.

–         Honnan tudjam… – (szomorúan mondom ezt)

–         Te ne tudnád?

–         Hát tudom?

–         Aha. :o)

–         Tudom. Tudom…

–         Akkor? Kezded? Hallgatlak!

–         Hallgatsz? Te meghallgatsz? Engem?

–         Igen. Hát nem ezért vannak a barátok?

–         De. Asszem… De figyi! Ráérsz? Nem kell menned dolgozni? Nincs programod a családoddal? Vagy a pasiddal? Nem kell telefonálnod valahova? Nincs valahol valami tréning, amin épp most kell részt venned? Vagy más barátokkal nincs valami buli valahol, akárhol?

–         Nem. Nincsen. Csak te vagy nekem.

–         Ahogy nekem is csak te vagy…

–         Igen. Én veled vagyok. Akkor is ha baj van. És akkor is ha örülsz.

–         Tehát a magányomból születtél!

–         Nem tudom. Te mondd meg!

–         Jó. Majd én megmondom.

–         Jó! :o) Mondd, hogy születtem?

–         …

–         Nos?

–         Egyszer volt, hol nem volt..

–         Miért csak egyszer volt?

–         Mert csak egy a Szer!

–         Mi az, hogy Szer?

–         Hogy te semmit nem tudsz! Na, a Szer az az isteni törvény, tudod.

–         És abból csak egy van?

–         Igen. Abból csak egy van. Na szóval! Folytathatom?

–         Igen, igen! Hallgatlak! :o)

–         Egy Szer volt, hol nem volt, volt egy Szer. Egy lányka.

–         Akkor most a Szerről szól a mese vagy a lánykáról?

–         A kettő ugyanaz!

–         :o) Ahogy velem is! A kettő ugyanaz!

–         Mi vaaaan?

–         Hát tudod: ciszta vagyok, kettő vagyok! :o)

–         Na. Jól van. Nyugi. Higgadjál csak le! Na. Szóval Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy lányka. De ez nem akármilyen lányka volt ám, hanem királykisasszonyka volt a lelkem!

–         A lelkem? Királykisasszonyka a lelkem? De jó! Nem tudtam, hogy királykisasszonyka a lelkem! Az én lelkem királykisasszonyka! De jó! :o))))) Ugye az jó?

–         Jó hát!

–         Akkor hát szeretsz?

–         Mi vaaaan?

–         A királykisasszonykákat mindenki szereti! :o)

–         Apám, borogass!

–         Vagy te nem?

–         De, de! Én is. Én is NAGYON szeretem a királykisasszonykákat.

–         Főleg ha azok Szer-ek, igaz?

–         Igaz. :o) Hogy te milyen kedves vagy!

–         Kedvesnek találsz?

–         Aha.

–         (hüpp-hüpp)

–         Most meg te kezded?

–         Nem, nem! Majd inkább folytatom.

–         Mit folytatsz?

–         A mesét!

–         A mesét?

–         A mesét! Hiszen a születésemről szól. Nemigaz?

–         De, de! És… Figyu! Nem gond, hogy te mesélsz nekem mégis és nem én teneked?

–         Ugyan! Hisz a kettő ugyanaz!

–         Az már igaz! :o)

–         Ugye? Akkor? Mondhatom?

–         Mondjad! :o)

–         Egy Szer volt, hol nem volt, volt egy Szer. Egy lányka. De ez nem akármilyen lányka volt ám, hanem királykisasszonyka volt a lelkem! S ez a királykisasszonyka egyedül éldegélt egy sűrű sötét erdőben. És nem tudta hogy került ide. Nem tudta, hogy hogyan kerülhet egy királykisasszonyka egy erdőbe, főleg hogy egyedül?! S mivel egyedül volt, egy sűrű, sötét erdőben volt, Senki nem tudta ezt megmondani neki. Mert még Senki élt itt az erdőben. Vagyis csak átutazóban járt erre nagynéha. És nem tudta, hogy került ide a királykisasszonyka. (Bizonyosan azért volt ez így, mert Senki épp akkor nem itt volt, amikor a királykisasszonyt ideteleportálták. Mert ideteleportálták bizonyosan, hiszen máshogy hogy is lehetne itten? Ugye, hogy ugye?!)

A királykisasszonyka maga sem tudta hogy volt-e valahol mielőtt itt termett volna, ebben a sűrű sötét erdőben. Nem volt emléke erről. Rémlett ugyan neki egy királyi palota, s benne a királyi papa és mama képe, de homályos volt minden, mint egy álom. S az álom nem valóság! Vagyishogy nem olyasmi, amit valóságosnak tekinthetünk. Hiszen ha álmodsz, mondjuk egy piros csizmáról, akkor reggel nem találod azt meg a cipősszekrényben! Vagy mégis? Nos, ki tudhatja?! Mindenesetre a mi királykisasszonykánk nem tudta mikor és hogyan érkezett, de itt volt!

S hogy mit csinált itt a sűrű sötét erdőben ez a királykisasszonyka? Hát világított! Mit is csinálhatott volna egyebet?! Hiszen SÖTÉT volt ám itt. Meg ha nem lett volna is sötét, hát olyan SŰRŰ volt ez az erdő, hogy még ha világos is lett volna, akkor is árnyékos lett volna. Úgyhogy világított a királylányka, mert volt neki koronája! BIZONY ÁM! Volt neki szép arany koronája! Rajta gyöngyök, s drágakövek! Csak úgy tündököltek, csak úgy ragyogtak! Hát így világított ott a sűrű és sötét erdőben a királykisasszonyka.

Egyszer aztán mi történt? Történt bizony egy szép napon, amikor talán KEVÉSBÉ volt sűrű és KEVÉSBÉ volt sötét ez az erdő, hogy arra járt egy tekergő. Arra járt egy mezítlábas tekergő! :o) S a királykisasszonykának olyan nagy öröme telt benne, mert már sose hitte, hogy valaha is arrafelé járjon valaki. S ez a tekergő nem volt ám akármilyen! Az nem elég, hogy mezítlábas volt, de arany volt a haja! És nevetett a szeme! Hát ilyen szép volt ez a tekergő! Úgyhogy a királykisasszonyka belezúgott a srácba mint döglött légy a levesbe, s csak a tekergő társaságát kereste. Tekergő elvtárs pedig – mert ez volt a hivatalos megszólítása – az érdeklődést nem bánta. Sőt! Oly kedves és figyelmes volt a királykisasszonykával, hogy az egyre szerelmesebb lett. És hinni kezdte, hogy lehet még neki szerelmese. Merthogy SOSE volt! Igazán sose volt! Talán egy másik világban, régen még, mielőtt ezen erdőbe ért, lehetett valakije, valamije. De nem tudta, nem emlékezett és főleg: nem remélt már ilyen szerencsét, hiszen oly régóta – legalábbis mióta az eszét tudta – senkije nem volt. Senkije volt neki. (Mert néha Senki azért be-benézett hozzá.)

Na, szóval a királylányka szívét-lelkét kitárta. Olyat mutatott, s úgy hatott, hogy meghatott volna az még hat halottat is ott. De tekergő nem volt keríthető. Mint a falra hányt borsó, a királylány érzeménye úgy hullott le róla, érintetlenül hagyva a szívét. Nyilvánvaló volt ez! Nem lehetett nem észrevenni, hogy tekergő mások társaságát ugyanúgy keresi: a fáét, a madárét, az erdei vadakét. Mindenekkel kedves volt tekergő, s szabad mint a szél. A királykisasszonyka pedig elkeseredett. Elhagyta tekergőt, tovább ment erdejébe, be a MÉG sűrűbbe és MÉG sötétebbe. És elvesztette magát.

–         Emlékszem erre…

–         Igen. Emlékszem erre én is. Ekkor születtem.

–         Ekkor? Tehát ekkor…

–         Igen.

–         Mondd tovább! Hogy van tovább?!

–         Egyszer, egy szép napon, mely EGYÁLTALÁN NEM volt se szép, se napos, ahogy a legeslegsűrűbben és legeslegsötétebben bóklászott a királykisasszonyka, meglátott egy aranykacsát.

–         Püff neki!

–         Nos, ez az aranykacsa egyáltalán nem volt oda való az erdő legeslegsötétebb és legeslegsűrűbb tájékára! Mégis ott volt. És belecsípett a királykisasszonyka jobb mellébe, és akkor lettem te!

–         Így?

–         Így!

–         A rohadék! Dögöljön meg! Lője már le valaki ezt a kacsát!

–         Nos, jó! Akkor hát: Éppen arra járt Walaki, a naaaagy Wándor, a régi Wadász. (Eredeti nevén Lovas, csakhogy a németek herr Lovas-nak hívták, ami botrányos, ezért viselte inkább a sokatmondó és keveset feltáró Walaki titulust, mely egyben a neve is lett neki. Mondjuk nem tudom miért nem írták le akkor már Lowasch-nak, és akkor nem lett volna ez az infernális eset?) Mindenesetre arra járt épp ez a Walaki, aki Wándorként és Wadászként tengette napjait és volt nála puska. A puskának volt ravasza, avagy kakasa (mindenképpen valami állatja), s azt elsütni nem volt rest ő, a régi Wadász (merthogy újnak nem mondhatnánk azt, aki tegnapelőtt már megőszült). A célzás ugyanakkor nemigen ment Walakinek, mert a kacsa segge ugyan megpörkölődött, de belőle nem lett pörkölt, mert meg nem hótt, hanem elfüstölgött. Így maradtak kacsapecsenye nélkül, a királykisasszonyka és Walaki. És ez nem volt baj, mert amúgy is vegetáriánusok voltak mindketten, meg pont böjti időszak is volt, úgyhogy inkább előkapták (Walahonnan-ból való) harsonáikat és nekiálltak harsogtatni a hangokat. Így lett belőlük két hasonló! :o)

Szóval sokat gyakoroltak együtt, s kigyütt, hogy igen jól összepasszolnak! Az ám, de Walakinek volt már otthon egy babája, aki őt bizony várta! Meg hát nem is volt arany a haja, mezítláb helyett csizmában járt, s a szeme sem nevetett, csak a szája. Így aztán a királykisasszonyka pótolhatatlannak titulálta tekergőt és elküldte melegebb éghajlatra Walakit.

És teltek a napok és az évek, s Senki sem jött oda, még ő sem, aki nagy néha ránézett a királykisasszonykára. S mivel uncsi az erdő legeslegmélye, ahol a legeslegsötétebb és a legeslegsűrűbb az élet, a királykisasszonyka ki-kikacsingatott a KEVÉSBÉ sűrű és sötét útra, ösvényekre, s tisztásokon üdítette fel szívét, lelkét. Volt, hogy még a Nap is rásütött! Komolyan mondom!

Ugyanakkor az a szemét aranykacsa nem ment ám haza Kacsabirodalomba. Ott leste és figyelte a királykisasszonykát rejtekezve. Kifigyelte, hogy az nem boldog. (Ugyan, mitől is lenne?) És rátett még egy lapáttal! Amikor a királykisasszonyka a hűs patakvízben a testét mosta, odaúszott a közelébe és amikor a lányka a patakparton a ruháját magára öltötte volna, a nádasból nyakát kinyújtva megint csak beleharapott annak jobb mellébe. A királykisasszonyka ekkor feljajdult és felsírt. És leborult a földre, s azt kezével ütötte. „Ó, miért is születtem én e földre? Hogy kerülhettem ilyen mélyre, s ilyen sűrűbe? Hogy találjak én innen Haza, a jobb létbe? Szenderüljek talán jobblétre? Boldoguljak meg? Ó, meg is boldogulnék, ha az eszem vesztésétől meg nem bolondulnék!” – így kesergett szegény királykisasszonyka, s megvolt néki a világon minden baja-gondja. Mert nem elég az, hogy sűrű és sötét ez az erdő, feltűnt benne ez a vonzó tekergő! Pedig a lelki békéje talán már épp meg lett volna, s körülményeit akár le is tojta volna, de hogy megjelent álmai lovagja, ezt annyiban már nem hagyhatta. Hiszen csak szívében élt az a lény, aki fölséges, s párja lenni királykisasszonykánknak épp a tökélyes. S szívéből mintha Ő lépett volna ki, akit imádott, mikor megjelent tekergő, ki mégsem Ő volt. S csak ez hiányzott még meggyötört szívének-lelkének, ki nem kellet Senkinek, csak kellett a Fenének. Mert Fene is néha-néha betért a vadonba, hol a királykisasszonyka volt a Vadonna. Vagyis a Vadon nője. Azta! Ezért hát, hogy tekergő nem kapott rajta! Hisz Vadonna volt Vadonnak a nője, csak még sosem jutottak egymással dűlőre. Mert nem is látták még soha egymást, hiszen Vadonhon nagy nagyon. Vagyis nagyon nagy. :o) És most már tudjuk, te is én is, hogy Fene küldte a kacsát, hogy ellássa a lányka baját. Merthogy HIÁBA, hogy epedett utána, a királykisasszonyka Fenét sose kívánta! No, akkor vége is a mesének mindjárt. Hiszen csak össze kell hozni ezt a szép párt, Vadont s Vadonnát, a Vadon nőjét. S akkor megtarthatjuk Vadonhon legeslegnagyobb esküvőjét! Hol nem kell kristálycsillár, hiszen az ara fején ragyog az a fényes korona. S nem kell muzsika sem, hiszen tudja mindenki, hogy Béka tánczenésznél nincs is jobb senki! S mert Senki is eljön a lakodalomba, lesz az asztalon áfonya és gomba. S hogy Walaki is képviseltesse magát, elhozza magával az ő kedves párját. S akkor már tekergő se maradhat ki, mert kell neki is egy menő jó kis hakni. Ugyanis ének-zene tanszakot végzett, s tenorhangján Béka mellé belépett tagnak a Béka-Banda Blues-ba. Hogy ott a füleket nyúzza. :o)

Ki nem érti meg ezt a kis mesét, mossa meg lefekvés előtt a fogát! S ha még úgy sem tiszta a történet veleje, fogselyemmel dolgozzon még egy kicsit vele! ÁLDÁS.

–         Nagyon szép volt! Köszönöm.

–         Ugye? :o)

–         Igen.

–         És ugye már nem haragszol?

–         Nem. Rád nem haragszom. Csak fenére…

–         Az pediglen jogos!

Leave a Reply

Your email address will not be published.