A HALHATATLANSÁG ORSZÁGA

Volt egyszer egy öreg király, s annak egy szép növendék fia. De nem sok öröme volt az öreg királynak egyetlen fiában. Mert a fiú mindig szomorú volt, mint a három napos esős idő,
s hiába a sok vadászat, dáridó, hejehuja s mindenféle komédia: élő ember még nem látta nevetni a királyfit. Búsult az öreg király, hogyne búsult volna. Mi lesz az ő rengeteg nagy országából, ha erre az örökké szomorkodó fiára marad. Kérdezte, faggatta egyre:
– Mi bajod van, édes fiam? Beszéld el apádnak!
De a fiú csak vállát vonogatta, s nem felelt. Aztán elküldte, hadd lásson országot-világot,
de még szomorúbban tért haza. Egyszer mégis kibökkentette, hogy mi nyomja a szívét.
Azt mondotta: fél a haláltól, s addig meg nem nyugszik, míg föl nem találja a halhatatlanság országát.
– Ó, lelkem, gyermekem – mondá a vén király –, hol jár a te eszed! Nincs olyan ország kerek e világon. Mindenütt születnek, s meghalnak az emberek.
– Már mindegy, én addig megyek, míg meg nem tudom: van-e, nincs-e? Ha nincs: nincs! Isten neki, hadd halok meg én is.
Csináltatott három pár vasbocskort, egyet mindjárt fel is húzott, kettőt a tarisznyájába tett, görbe kardját oldalára kötötte, aztán elbúcsúzott szépen az édesapjától. Sírt a vén király, sírt keservesen. Fél lába már a koporsóban, bizony nem látja ő többet ez életben egyetlen fiát. Sírt a fiú is, de ment.

Ment, mendegélt hegyeken-völgyeken által, s egyszer csak egy olyan magas hegy aljába ért, hogy annak a teteje éppen az égig ért. Gondolta a királyfi: talán ezen a hegyen túl van a halhatatlanság országa. Megkötötte jól a bocskorát, s nekiindult a hegynek. Hét nap s hét éjjel örökösen ment, de a hegynek még a közepéig sem ért. Leült egy fa alá, ott elaludt.
Azt álmodta, hogy egy ősz öregember odajött hozzá, s ezt mondta neki: – Jól tudom, miben jársz, te királyúrfi. Csak menj fel ennek a hegynek a tetejébe, ha célt akarsz érni. Messze, messze van még onnét is, ahová te vágyódol, de még elég fiatal vagy, s odaérhetsz. Hej, ha én nem ilyen öregen kezdtem volna, talán én is elérek odáig. Az Úristen áldjon meg!
Ezzel az ősz öregember eltűnt, s a királyúrfi fölébredt. Ahogy felnyitotta a szemét, mindjárt
az álma jutott eszébe. Gondolkozott rajta sokáig, aztán nagyot fohászkodott, felkötötte a bocs-korát, s tovább indult. Mikor hét nap s hét éjjel folyton-folyvást ment, megpillantotta a hegy tetejét, s úgy tetszett neki, hogy azon valami emberféle mozog. Ment közelebb, közelebb. Először akkora volt, amit mozogni látott, mint az öklöm, aztán mind nőtt, nőtt, s hát egy nagy óriás lett belőle. A kezében akkora ásó volt, mint egy ház födele, aztán egy talyiga mellette, akkora, mint egy templom. Az óriás ásta, ásta a hegy tetejét, s a földet hányta a talyigába. Eleinte megijedt a királyúrfi, hogy majd még őt is belehányja a talyigába, de mégis felé közeledett, s nagyot köszönt:
– Adjon isten jó napot, bátyámuram!
– Adjon isten, te emberizink – fogadta az óriás –, hát te hol jársz itt, ahol a madár sem jár?
Felelt a királyúrfi:
– Én, bizony, édes óriás bátyámuram, a halhatatlanság országát keresem, mert sohasem szeretnék meghalni.
– Hiszen akkor éppen jó helyen jársz: ha itt maradsz, s velem dolgozol, elélhetsz éppen ezer esztendeig. Mert én arra vagyok átkozva, hogy addig meg ne haljak, míg ezt a hegyet el nem hordom, s ez eltart kerek ezer esztendeig.
– Hej! – sóhajtott a királyúrfi –, mi nekem ezer esztendő, mikor én élni akarok, míg a világ s még két nap!
– Hagyd, öcsém – mondá az óriás –, elég az életből ezer esztendő is.
De így s de úgy, okoskodott, bölcselkedett a királyúrfi, őneki az nem elegendő.
– Jól van – szólt az óriás –, látom, hogy veled nem lehet okosan beszélni, csak menj, te bo-londos fiú, úgy is tudom, hogy hiába mégy. Hanem azért nesze, adok neked egy rézpatkót,
ha akár földön, akár levegőben hirtelen akarsz valahová eljutni, csak tedd rá a vasbocskorod-ra, s ott leszel mindjárt, ahol lenni akarsz.
Megköszönte a királyfi az ajándékot, elbúcsúzott az óriástól, s ment tovább. Ahogy a hegy aljába ért, gondolta: Minek koptassa a bocskorát?
Felkötötte a rézpatkót, s egyszerre csak – surr! fölsurrant a levegőbe, föl, föl magasba, a csil-lagoknál is följebb, s addig repült, addig repült, mígnem olyan ország fölé ért, ahol még a fűszál is fekete volt.
„Isten, atyám – gondolá a királyfi –, nagy gyász lehet odalent, abban az országban, hogy ott még a fűszál is gyászfekete. Már csak megnézem, hogy mi történhetik ott?”
Azzal mind alább-alább ereszkedett, s egy nagy fekete várnak éppen az udvarán toppant le. Véges-végig, keresztül-kasul fekete posztókkal volt az udvar bevonva, még az aranykerítés is, a várnak a fala is, a föld színétől a vár tornyáig. Megy a vár falához, föllebbenti a posztó szé-lét, s látja, hogy a vár csupa gyémánt- s aranykőből van rakva. No, gondolja, itt nem lakhatik más ember a királynál. Egy életem, egy halálom, bemegyek, hadd látom, ki van odabent. Bemegy, s mindjárt egy nagy-nagy terembe lép. Ennek a teremnek a földje telide-tele volt tűzdelve varrótűvel, de úgy, hogy többet már nem lehetett volna leszúrni, csak a közepén volt egy kis üresség, ott pedig egy szépséges leány ült, s fekete gyászruhát varrott. Megáll a ki-rályfi, szemét-száját eltátja, mert sokat járt-kelt a világban, de ilyen csudát még nem látott. Köszön nagy hebegve:
– Adjon isten jó napot, te szépséges leányzó!
– Adjon isten neked is, te királyúrfi, mert látom az arcodról, hogy az vagy. No, én meg a királykisasszony vagyok, de nincs benne köszönet. Megvert az Isten, megfogott az átok. Kékország királya feleségül akart venni, s én, hogy jobban megszeressen, harmatból akartam ruhát csináltatni. Ahány leány volt apám országában, mind ebben halt meg, egy sem tudta megcsinálni a harmatruhát. Mikor az utolsó leányt is elhozattam, ez megátkozott, hogy addig éljek, míg ezt a tenger sok tűt, amit itt látsz, mind el nem koptatom. Az átok megfogott, s most élnem kell kétezer esztendeig.
Azt mondá a királyúrfi:
– Mi az a kétezer esztendő! Látod, te szépséges királykisasszony, én olyan országot keresek, ahol az emberek örökké élnek.
– Ó, te boldogtalan – mondá a leány –, olyan ország nincs a világon. Jobb, ha itt maradsz ná-lam, itt elélhetsz kétezer esztendeig.
De hiába beszélt a leány, a királyúrfin nem fogott a beszéd.
– Hát jól van, ha csakugyan menni akarsz, nesze, adok egy gyűrűt, húzd fel az ujjadra, s ha valamit akarsz, csak fordítsd meg, mindjárt teljesedik a kívánságod.
A királyúrfi szépen megköszönte az ajándékot, jó munkálkodást kívánt a leánynak, s tovább-ment. Már két pár bocskor elszakadt, a harmadikat kellett, hogy felkösse. Addig ment, amíg a harmadik pár bocskor is úgy el nem kopott, hogy már alig tudott benne járni. Akkor eszébe jutott a rézpatkó: minek kínlódjék, mikor repülhet is. Felkötötte a patkót, s addig repült, míg-nem egy nagy folyóhoz ért. Ennek a folyónak a közepe felett egy rettentő nagy palota csün-gött a levegőben.
„Ejnye – gondolta –, ide berepülök, hadd lám, mi van odabent.”
De hiába erőlködött, valami erős szél kerekedett, s mindig visszasodorta, valahányszor neki-repült a várnak. „Hiszen megállj, szél – gondolta a királyfi –, majd mindjárt túljárok én a te eszeden!” Fordított egyet a gyűrűjén, s azt gondolta, hogy szeretne egy aranyhidat a folyó partjától a palota kapujáig. Mind­járt megvolt az akarata. Jó erősen belefogódzkodott a híd karfájába, s addig el sem eresztette, míg a palota kapuján be nem lépett. De még csak itt következett a haddelhadd. Három sárkány, három oroszlán állott elébe. Ha egyet lép tovább, szörnyű halált hal.
– Kard, ki a hüvelyből! – gondolá a királyúrfi, s csavarintott egyet a gyűrűjén. Egyszeriben lett hüvely is, kard is, de a hüvely az oldalán, a kard meg a kezében. Na, most neki ezeknek a cerberusoknak! Vágott jobbra, vágott balra, de amint levágta egy fejét valamelyik sárkánynak, mindjárt más nőtt a he­lyébe. Már úgy kifáradt a hiábavaló vagdalkozásban, hogy a karja meg-roggyant, s a kardját leeresztette.
– Vissza! Vissza! – kiáltott most valaki, s a sárkányok is, oroszlánok is egyszeriben vissza-húzódtak, mint valami szelíd bárányok. Fölnéz a királyúrfi, hogy vajon ki szelídítette meg ennyire ezeket a cerberusokat, s hát odafönt a palota ajtajában, hová éppen hétszáz garádics vezetett, egy olyan szép asszony áll, amilyent ő még nem látott világéletében. Tüstént futott fel hozzá, köszönt illedelmesen, s hálálkodott erősen, hogy megmentette az életét.
– Ugyan bizony – kérdé a szép asszony –, hogy kerültél ide, ahol rajtam kívül nincs lelkes teremtés?
Elmondá a királyúrfi, hogy ő ki s mi jóban jár.
– Na – mondá az asszony –, éppen jó helyen jársz, mert én a halhatatlanság királynéja vagyok, s aki eljut az én palotámba, örök időkön át él. Maradj itt a házamnál, éljed világodat, nem bánom.
Hej, megörült a királyúrfi, de nagyon. Nagy szomorúsága nagy erős vígságra változott,
s olyan vígan élt, hogy vígabban már a mennyországban sem élhetett volna.

Na, telt-múlt az idő! Eltelt ezer, kétezer, háromezer esztendő. S az neki éppen annyi volt, mintha egy, két, három esztendő telt volna el. Egyszer aztán mit gondolt, mit nem, azt mondá a halhatatlanság királynéjának:
– Felséges királyném, ha megengeded, egy-két napra hazamegyek az országomba, meglátoga-tom az édesapámat.
Nagyot nevetett a királyné, hogy csak úgy megcsendült belé a palota.
– Mit beszélsz, te?! Haza akarsz menni az apádhoz? Tudod-e, hogy hány esztendeje jöttél el hazulról? Éppen háromezer esztendeje. Már csak a porát találod az édesapádnak.
Aj, búra fordult ismét a királyúrfi nagy vidámsága! Mit ér neki az örök élet, ha az apját többé nem láthatja. A királyné aztán megsajnálta, s bevezette egy sötét szobába. Ott felnyitott egy lappancsajtót, az alól kivett egy aranykorsót, azt átadta a királyfinak.
– Hát nesze, itt ez a korsó, tele van élet-itallal. Akit ebből megprecskelsz, életre támad, akár-milyen régen is halt meg. Támaszd föl az apádat, aztán búcsúzz el tőle mindjárt, mert sokáig úgysem maradhatsz az országban, ha élni akarsz.
A királyúrfi felütötte a sarkára a rézpatkót, szépen elbúcsúzott a királynétól, megígérte, hogy ismét visszajő, s azzal uccu neki, vesd el magad! úgy elrepült, mint a gondolat. Még jóformán be sem hunyhatta a szemét, s máris ott volt az apja országában. Hát uramistenem, de megvál-tozott ez az ország. Alig ismerte meg. A királyi palota sem olyan volt mint az ő idejében. Meghiszem, háromezer esztendő sok szép idő. Leszállott az udvarban, s egyenest ment a sír-boltba. Annak az ajtajában ült egy ősz öregember, s kezében egy rengeteg nagy könyv. Köszönti az öreget, s mondja, hogy miben jár.
– Hej, édes fiam, ebbe a könyvbe be van írva az apád neve is bizonyosan, de hogy hol s merre, a jóisten tudja.
Egész nap kereste, mígnem aztán megtalálta. Rábökött az ujjával: itt van ni. Éppen háromezer esztendeje halt meg.
– Hát most jere velem! – S vezette a királyúrfit egyik szobából a másikba, volt ott ezer is, míg aztán nagy későre rátaláltak a koporsóra. A királyúrfi előveszi az aranykorsót, s éppen rá akar loccsantani a koporsóra, mikor csak megszólal valaki a háta mögött.
– Ahá! Itt vagy! Éppen téged kereslek!
Megfordul a királyúrfi, s hát a Halál áll előtte, kasza volt a kezében. Kérdi a királyfi:
– Mit akarsz tőlem?
– Mit-e? Nem elég volt, hogy háromezer esztendeig bujdokoltál előlem? Most még az apádat is föl akarod támasztani? Velem jössz te mostan!
– Nem megyek én! – mondá a királyúrfi.
– De bizony jössz! – kiáltott a Halál, s elkezdett dulakodni a királyúrfival.
Valahogy kikerült mégis a Halál kezéből, azzal – hopp! kisurran a sírboltból, a Halál meg utána. Repült a királyúrfi, mint a sebes szélvész, a Halál mindenütt a nyomában, de nem tudta megfogni. Már a halhatatlanság országába ért, éppen be akart lépni a királyné palotájának ajtaján, de csak az egyik lábával léphetett be, mert a másikat megfogta a Halál. Odaszaladt a halhatatlanság királynéja, ő is megfogta a királyúrfit, s húzta befelé.
De a Halál nem engedte. Sokáig dulakodtak, húzták erre is, arra is a királyúrfit, egyszer aztán azt mondta a királyné:
– Hallod-e te, Halál, minek kínozzuk ezt a szegény ifjút, még kettészakítjuk, s neked sem lesz örömed benne. Mondok valamit. Én feldobom őt a csillagokig, s ha visszaestében a palotám udvarán kívül esik, legyen a tied; ha belül, legyen az enyém.
– Jól van – mondá a Halál –, legyen meg a te akaratod.
A királyné most megfogta a királyúrfit, egyet lódított rajta, s úgy felrepült, hogy a fejével éppen a csillagokat verte. Innen aztán visszafordult, s esett lefelé. Amint szállt, szállt lejjebb-lejjebb, a Halál s a Halhatatlanság egyre kötekedtek, hogy vajon melyiké lesz a kettő közül.
– Fogadok, hogy kívül esik – mondja a Halál.
– Adja az Isten, hogy belől essék – fohászkodék a királyné.
S Isten meghallgatta kérését. Éppen odaesett elibe. A Halál egyet mordult, aztán sarkon for-dult, s úgy elkotródott, hogy színét sem látták többet. A királyúrfi pedig azóta boldogan él
a halhatatlanság országában, meg sem hal, míg e világ s még két nap.

(magyar népmese)

KÉP: pixabay