Fogy az időm nekem is, életsebek az arcomon, öregszem ahogy te is, lelkem őrzi ifjúkorom. A nagy útra egy nap elindulok, elhagyom a földi létet, de ’míg a szívedben ott vagyok, lelkeddel együtt élek. Arcom látod a felkelő Napban, éjjel a csillagokban. Fentről nézek le rád míg alszol, nem hagylak egymagadban. Emberi...
Fekszem hanyatt a föld sötétzöld szőnyegén, És merengve nézem a sötétkék eget; Száll reám aranyos, ezüstös csillagfény És koszorú gyanánt övezi fejemet. Megfürösztém lelkem e sugárözönben, Lemosott magáról minden földi szennyet, S most ujjászületve a magasba röppen, S keresi a mennyet; Alszik az egész föld; mély és csendes álma, Egyetlen halk dongás érinti fülemet,...
Tudom, hogy van út, mely nem hozzám vezet, hogy el kell engednem, ha fáj is, még néhány kezet, hogy a Bach muzsika hangja jelent gyászt, és lehet szerelem…, (egy orgonakoncerten ott voltál velem…) míg az égbolt és a tenger eldúdolja Kék dalát, megidézem azt a régi balladát… megidézem azt a szőke herceget, ki királylánnyá változtatott...
Tavasszal mindig arra gondolok, hogy a fűszálak milyen boldogok: újjászületnek, és a bogarak, azok is mindig újra zsonganak, a madárdal is mindig ugyanaz, újjáteremti őket a tavasz. A tél nekik csak álom, semmi más, minden tavasz csodás megújhodás, a fajta él, s örökre megmarad, a föld őrzi az életmagvakat, s a nap kikelti, minden...
Item inventio poetica: AZ Ő SZERELMÉNEK ÖRÖK ÉS MARADANDÓ VOLTÁRÓL „Csak búbánat” nótájára 1 Idővel paloták, házak, erős várak, városok elromolnak, Nagy erő, vasztagság, sok kincs, nagy gazdagság idővel mind elmúlnak, Tavaszi szép rózsák, liliom, violák idővel mind elhullnak, 2 Királi méltóság, tisztesség, nagy jószág idővel mind elvesznek, Nagy kövek hamuvá s hamu...
Vigyázzatok ma jól, mikor beszéltek, És áhítattal ejtsétek a szót, A nyelv ma néktek végső menedéktek, A nyelv ma tündérvár és katakomba, Vigyázzatok ma jól, mikor beszéltek! E drága nyelvet porrá ne törjétek, Ne nyúljon hozzá avatatlanul Senki: ne szaggassátok szirmait A rózsafának, mely hóban virul. Úgy beszéljen ma ki-ki magyarul, Mintha imádkozna, Mintha...
Kezdetben ott állt a világ és köztem. Akkora nagy volt, hogy észre se vettem, hogy tőle kapja a bögre, a kisszék, a kurta gyep azt a könnyű ezüst fényt. Amikor elment, a hóba, a szélbe, sírva kitett a világ küszöbére. Később úgy jött, mint kedves fiatal nő, ember-alakban, éppen ahogy illő. De a Mindenség...
Aki voltam, bennem él. Aki vagyok, mendegél. Aki leszek, engedem. Aki örök, szeretem. KÉP: pixabay
Köszönöm, Uram, ezt a halk zenét, az éjszakai friss levegőt, a csendet, köszönöm, bárhogyan is – az életemet. Tanú lehettem a végtelen egyetlen röpke pillanatában: kipillanthattam a gyorsvonat ablakain. Köszönöm, hogy éltem. A füveket, madarakat, a folyókat, tengereket, testvér-embereket és testvér-könyveket, a templomokat és menedékhelyeket. Köszönöm a Helyet és az Időt. Köszönöm, hogy engedtél vétkezni...
Veszekedtem a kisfiammal, mint törpével egy óriás: – Lóci, ne kalapáld a bútort! Lóci, hova mégy, mit csinálsz? Jössz le rögtön a gázresóról? Ide az ollót! Nem szabad! Rettenetes, megint ledobtad az erkélyről a mozsarat! Hiába szidtam, fenyegettem, nem is hederített reám; lépcsőnek használta a könyves polcokat egész délután, a kaktusz bimbait lenyírta és felboncolta...
