Mindenkinek kell egy gabus

Este van, rajzolunk. Vagyis én, mert Csabi úgy szereti ha az én kezemben van a ceruza. Mostanság nagy, nagy, nagyon nagy buszokat szeretne, olyanokat, amiknek az üléseihez hosszú létrákon kell felmászni. Teljesítem a kívánalmakat, s aztán belerajzolom a sofőrbácsit  a sofőrfülkébe és az utasokat az ülésekre. El is készül a kisfiú, az anyukája, az öreg néni, az unokája, a kalapos bácsi rajza és még marad egy üres ülőhely. Csabi hallgat. Nincs ötlete talán? Nem tudom. Mindenesetre odarajzolom magamat.

• És én is itt vagyok. Ez itt Gabus – mondom.
• Nem, az nem te vagy! – mondja Csabi. – Ez a gabus ennek a kisfiúnak a gabusa – és rámutat az anyukájával buszra szálló figurára.
• Hogyhogy? – kérdezem. – Hát csak én vagyok a Gabus!
• Nem – mondja ő. – Mindenkinek kell egy gabus. Dadának is van (Dada az ő láthatatlan barátja, aki vagy szintén óvodás, ha játszani szeretne, vagy pediglen felnőtt, ha vigyázni kell rá és én nem érek rá és nem hagynám egyedül, de ő maradna nálam).

Meghatódom. Hát ennyire kellenék? Sose gondoltam volna!

Később telefonozok egy barátommal, mesélem neki mit tudtam meg Csabi világának szükségszerűségéről. A barátom nevet, egyet ért Csabikával. Jelszót alkot: Gabust mindenkinek! 🙂

Meghajlok a közakarat előtt. Hát jó! Akkor hát mindenkié vagyok. A meséim által mindenképp. Ugye?