INFÁNTIS LACIKA

INFÁNTIS LACIKA

Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, tetű kacsintáson, bolha prüszkölésen is túl, ahol a kurta farkú kan túr, még azon is túl, volt egy király.

Ennek a királynak volt egy gyermeke, egy kisfiú. Nem is született a feleségének több, csak ez az egy kisfia volt. De volt a faluban egy szegényasszony, annak is volt egy kisfia. Hát a király elkérte a szegényasszonytól, hogy adja oda a fiához cimborának.

A szegényasszony semmiképpen nem akart megválni a fiától. Azt mondja neki a király:

– Hát te úgyis szegény vagy. Magadot sem tudod eltartani, táplálni. Hát add ide – azt mondja -, én majd gondját viselem. Úgy fogom tartani, mint saját fiamat, hogy csak legyen neki kivel játszani. Neked pedig – azt mondja – holtig tartó kenyeret adok, mire csak szükséged lesz, mindened lesz, semmiről sem kell neked gondolkozni.

Hát azután nagy rimánságra odaadta a szegényasszony a fiát. Éldegéltek együtt. Infántis Kis Lacikának hívták a fiút. Ott élt a király fiával. Olyan ruhája volt neki is, mint a király fiának.

No, mikor már felcseperedtek, hogy legény volt mind a kettő, hát kijártak vadászni. Úgyhogy mikor mentek vadászni, ez az Infántis Kis Lacika olyan ügyes volt, hogy hamarabb lelőtte a nyulat vagy őzet, mint a királyfi. Ezért a királyfi igen megharagudott. De nem merte mutatni az apja előtt. Majd később, mikor az apja meghalt, hát azt mondja Infántis Kis Lacikának:

– Ide figyelj! Én tovább ezt nem tűröm! – azt mondja -, hanem ered], és hozd el nekem Tündérszép Ilona tükörjét!

Ezt a királyfi azért parancsolta, mert szerette volna elpusztítani Infántis Kis Lacikát.

Azt mondja a fiú:

– Hát legalább azt mondd meg, fenséges királyfi, hogy merre menjek. Mert én azt sem tudom, hogy hol van.

– Nem törődöm vele! Adok neked lovat, pénzt, csak eredj, és keresd meg! Mert hallottam hírét – azt mondja -, hogy olyan tükre van Tündérszép Ilonának, hogy aki abba belenéz, hát mindent lát.

No, fogta magát Infántis Kis Lacika, felült a ló hátára, elindult. Ment, ment, mendegélt. Elért egy aranyerdőbe. Az úgy ráborult, hogy majd kivette a szemét neki is, meg a Iovának is. Csak úgy bújt alatta, de egy ágat sem tört le róla.

Megyen tovább, elért egy gyémánterdőbe. Az szintén ráborult úgy, hogy majdnem kivette a szemét. Egyszercsak elért Tündérszép Ilonának a palotája elé. Azt egy nagy víz vette körül, egy hídon kellett keresztülmenni a palota kapujáig. Infántis Kis Lacika megkötötte a lovát egy aranyalmafához. Bement a kastélyba, hogy fogadják őt inasnak. Fel is fogadta mindjárt Tündérszép Ilona, mert megtetszett neki a fiú, de megtetszett még – ott volt három szobalány – a három szobalánynak. A három szobalány közül meg egy különösen megtetszett Infántis Kis Lacikának.

Úgyhogy hamarosan meg is barátkoztak. Lacika másodnap már meg is tudta, hogy hol van a tükör. A lova pedig ott volt megkötve egy aranyalmafához, de az már olyan éhes volt, hogy éhségében körülrágta az almafát úgy, hogy az már majdnem kidőlt.

No, a harmadik napon Infántis Kis Lacika magához vette a tükröt. Kiment a kastélyból, felült a lova hátára. Gondolta magában:

Ha már itt vagyok, leszakítok két almát erről az aranyalmafáról!

Felnyúlt, leszakította a két almát. Mikor a két almát leszakította, olyat csend ült az almafa, hogy rögtön kétfelé szakadt. Majdnem rádőlt őrá is, meg a lovára is. Erre a kastélybeliek észrevették. Kiabált Tündérszép Ilona is, hogy elveszett a tükre. Utána Infántis Kis Lacikának.

– Gyémánterdő, aranyerdő – kiabálták -, boruljatok rá! Fogjátok el Infántis Kis Lacikát! Viszi Tündérszép Ilonának a tükrét!

Visszakiáltották az erdők:

– Nem borulunk mi! Mikor erre jött – azt mondják -, majd kivettük a szemét neki is, meg a lovának is, de még egy gallyat sem tört le rólunk. De ha ti erre jöttök – azt mondják -, hát úgy összevagdaltok csontvágó baltátokkal, hogy egy esztendeig elég kiújulni.

No, megszabadult, hazavitte a tükröt. Belenéz a királyfi a tükörbe. Jaj, hát a szíve majd meghasadt, hogy meglátta Tündérszép Ilonát. Azt mondja:

– Most pedig eredj vissza rögtön, és hozd el nekem Tündérszép Ilonát!

– Hát hogy menjek én oda? – rimánkodik a királyfinak. Hát ott engem rögtön megölnek! Hát a tükröt is alig tudtuk elhozni!

– Nem törődöm vele – azt mondja a királyfi -, csak nekem hozd el. Mert ha el nem hozod, hát azért vagy felakasztlak, vagy én halok meg. Kettőnk közül valamelyiknek meg kell halni!

Mit csináljon? Gondolkozott. Elment, csináltatott egy hajót. Vízre eresztette, felült rá. Ő volt a kormányos is. Szép ruhákkal feldíszítette a hajót. Ment Tündérszép Ilona kastélya felé. Mikor odaért, megállt a kastély előtt. Észrevették. Kimentek a szobalányok, kiment az is, akit a fiú igen megszeretett, de nem ismerték meg. Jelentették Tündérszép Ilonának, hogy van itt egy árus, és igen szép ruhák vannak nála.

– Vegyétek meg – azt mondja Tündérszép Ilona -, hozzátok be!

Vettek is meg belőle, de a legszebbet nem adta Infántis Kis Lacika. Azt mondta, hogy ő ezt nem hagyja kivinni a hajóról próbára, mert ez igen drága portéka. Hát ha tetszik Tündérszép Ilonának, menjen a hajóra, és nézze meg ott. És ha ott megtetszett, vegye meg ott.

De Tündérszép Ilona egyáltalán nem akart menni. Akkor azt mondta Infántis Kis Lacika a szobalányoknak:

– Nem tehetek mást, nem várhatok itt. Ha nem jön, akkor indítom a hajót, megyek tovább!

Bementek a szobalányok Tündérszép Ilonához, és mondták neki hogy mit mondott az árus.

Azt mondja Tündérszép Ilona:

– Szaladjatok, mondjátok neki, hogy várjon! Kimegyek, csak felöltözködjek!

Fel is öltözködött, kiment a hajóra, de már akkor csak maga volt Tündérszép Ilona, meg Infántis Kis Lacika. Tündérszép Ilona nézegette ott a ruhákat. Infántis Lacika pedig – észre sem vette Tündérszép Ilona – megeresztette a hajót, elvitte. Csak mikor már jó messze voltak, kezdett kiabálni, hogy őt hová viszi. De a fiú nem törődött vele, elvitte a királynak. A király úgy megörült neki, hogy azt sem tudta, hogy hova ültesse. Összevissza csókolta. Azt mondja:

– Te az enyém, én a tied! Ásó, kapa meg a nagyharang választ el bennünket egymástól.

Erre Tündérszép Ilona azt mondta:

– Nekem szükségem van három szobalányra is, hát azokat is hozasd el nekem!

Azt mondja Infántis Lacika:

– Hogy menjek én oda megint? Engemet ott megölnek.

– Dehogy ölnek – azt mondja Tündérszép Ilona -, ne félj semmit! Még írást is adok, csak eredj, és hozd el őket!

– De hátha nem akarnak velem eljönni?

Azt mondja erre Tündérszép Ilona:

– Hát ez már a te bajod!

Akkor Infántis Lacika befogatott négy lovat. Berendezett egy cirkuszkordélyt, és odahajtott Tündérszép Ilonának a kastélya elé. Ott elkezdett cirkuszmutatványokat bemutatni. Sokan nézték, ott volt a három szobalány is. Mikor a három szobalány bement, akkor Infántis Lacika bezárta a cirkuszajtót, közévágott a lovaknak. Ekkor megint kiabáltak, szaladgáltak utána. Azt mondják:

– Fogjátok el lnfántis Kis Lacikát! Viszi Tündérszép Ilonának a három szobalányát!

De az erdők megint visszakiáltottak:

– Nem fogjuk, mert mikor erre jött, majd kivettük neki is, meg a lovainak is a szemét, de még egy gallyat sem tört le rólunk. Mikor meg ti erre jöttök – azt mondják -, csontvágó baltátokkal úgy összevagdaltok, hogy egy esztendeig elég kiújulni!

No, elvitte a három szobalányt. Megörült Tündérszép Ilonka nekik. Azt mondja Infántis Kis Lacikának:

– No, hát most válassz egyet belőlük magadnak! Azt, amelyik neked a legjobban tetszik.

– Hát én választanék – azt mondja -, meg szeretem is az egyiket, de nem tudok hol lakni. Nekem nincsen lakásom. Ami volt szegény anyámnak, már elpusztult, hát én így hol lakjak?

Azt mondja Tündérszép Ilona az urának:

– Csináltass nekik egy kastélyt! Itt a mienkhez nem messze.

Csináltatott a király egy kastélyt. Ott lakott Infántis Lacika a feleségével, a szobalánnyal.

Éltek, éldegéltek. Majd született a királynénak is egy fia, meg Infántis Lacika feleségének is egy fia. Azok szintén úgy összebarátkoztak, hogy mindig együtt voltak. Mikor felnövekedtek, hát azt mondta a királyfi, hogy menjenek együtt világot próbálni.

Elindultak, mentek, mendegéltek. Hosszú idő után elértek Dinnyeországba. Mivel igen meleg volt, hát megszomjaztak. Leszakítottak három dinnyét. Hogy leszakították a dinnyét, azt mondja a királyfi:

– Szeljünk meg egyet, mert igen meleg van. Együnk belőle, hátha nem fogunk úgy szomjazni!

Ahogy megvágták a dinnyét, kiugrott belőle egy szépséges szép lány. Azt mondja:

– Van fehér kenyered? Van mosdóvized? Van fehér törülköződ? Van piros borod?

– Nincsen – azt mondja.

Akkor a lány egy szép pelikánmadárnak vált, és elrepült. Jaj, igen bántotta a királyfit, hogy miért nem szerezték ezeket be, de nem tudták, hogy ez kell neki. Azt mondja Infántis Lacikának a fia:

– Felséges királyfi, gyerünk, és szerezzük be!

Azt mondja a királyfi:

– De még próbáljuk meg. Hátha a másikban nincs. Igen szomjas vagyok, szeljünk meg még egyet!

Megszelték. Abból is kiugrott egy leány. Még szebb volt, mint amaz. Az is azt mondja:

– Van fehér kenyered? Van mosdóvized? Van fehér törülköződ? Van piros borod?

– Nincs.

Az is egy pelikánmadámak vált. Elrepült az is.

Jaj, hát a királyfit már majd megütötte a guta.

– No – azt mondja -, már a harmadikat nem szeljük meg addig, míg ezeket meg nem szerezzük!

Elmentek, szereztek is mosdóvizet, törülközőt, piros bort, fehér kenyeret. Akkor aztán megszelték a dinnyét. Abból is kiugrott egy gyönyörű szép lány. Az is kérdi:

– Van fehér kenyered? Van mosdóvized? Van fehér törülköződ? Van piros borod?

– Van.

Mindjárt megmosdott, megtörülközött, evett a kenyérből, ivott a borból, hát olyan gyönyörű nő lett belőle, hogy a Napra lehetett nézni, de arra nem. No, akkor azután elindultak hazafelé. Ahogy mentek, hát igen nagy meleg volt. Azt mondja a királyfi:

– Pihenjünk meg itt egy kicsit!

Lefeküdtek az erdőszélre. Az inas pedig – mert már inasa volt jobban a királyfinak Infántis Lacika fia –, az meg odébb feküdt le egy kicsit. Ezek lefeküdtek egymáshoz, elaludtak, de a fiú nem aludt. Ahogy alusznak, odarepül három pelikánmadár. Azt mondja az egyik:

– De szép, gyönyörű pár!

Azt mondja a másik:

– Szép, szép, de ha fognak merni esküdni, hát ha kocsin mennek, a ló ragadjon el velük, a király törje össze magát úgy, hogy haljon belé! A felesége pedig váljon pelikánmadárnak – azt mondja -, és keressen meg bennünket!

Ahogy ezt a második madár elmondta, azt mondja a harmadik:

– De ha nem mennek kocsin, akkor egy hídon kell nekik okvetlenül keresztülmenni. Az a híd szakadjon le, a királyfit ölje oda, a felesége pedig váljon pelikánmadárnak, és keressen meg bennünket! De aki ezt hallja – azt mondja -, és nekik kimondja, váljon rögtön kőszobornak.

Ezt pedig az inas hallotta. No, azután mikor felkeltek, elmentek haza. Meg is tették a nagy lakodalmat. Elindultak esküdni. Mikor indulnának, azt mondja az inas, hogy ne üljenek kocsikra. Azt mondja a királyfi:

– Miért?

– Hát azért, hogy ne üljenek kocsira. De hídon se menjenek, inkább kerülő úton menjenek el.

– Hát miért?

Mindenképpen vallatta az inast a királyfi. Az inas előbb nem akarta kimondani neki.

Mikor kimondta, hogy mit mondott a három pelikánmadár, rögtön kőszobornak vált. Hej, nagy gondnak adta magát a királyfi.

– Mit csináljon?

Nem volt mit tenni, megesküdtek. Elmentek kerülő úton, megesküdtek, de lakodalom nem nagyon volt.

Telt-múlt az idő. Majd született a királynénak két gyermeke. De közben a királyné azt álmodta, és el is mondta az urának, hogy az inas kőszobrát mindennap kétszer a könnyével kell megöntözni, míg a gyermekeket meg nem szüli. Ha ezt megteszi, akkor a kőszobor visszaváltozik inasnak.

Úgyhogy a király mindennap kétszer sírta, öntözte meg a kőszobrot a könnyeivel. Úgyhogy már utoljára úgy elsírta magát, hogy igen rosszul nézett ki. A legutolsó napon, éppen akkor is ott sírdogált, egyszer nagyot mozdult a kő. Visszaváltozott inasnak. Hogy ez visszaváltozott inasnak, hát szalad a szobalány:

– Felséges királyom, tessék jönni azonnal – azt mondja -, a felséges asszonynak két gyereke született. Két aranyhajú gyermeke. Az egyik fiú, a másik lány.

A királyfi mindjárt karon fogta az inast, visszamentek fel a palotába. Nézi. Két szép, gyönyörű gyermek. A fiúnak egy csillag a homlokán, a lánynak meg a Holdvilág.

No, akkor csináltak megint egy nagy mulatságot. Még most is mulatnak, ha meg nem haltak.

 

 

Elmondta Ardó János 1966-ban Karcsán, Nagy Géza gyűjtőnek

Leave a Reply

Your email address will not be published.