A KŐSZÍVŰ EMBER

A KŐSZÍVŰ EMBER

Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon, még az Óperenciás-tengeren is túl, volt egyszer egy szegény asszony. S annak a szegény asszonynak volt három szép fia.
Azt mondták a legények, hogy ők elmennek, s más országból hoznak maguknak feleséget, mert a falujukban nem találnak kedvükre valót. Feltarisznyálta őket a szegény asszony. Hamuból sütött nekik pogácsát, elbúcsúzott tőlük nagy könnyhullatásokkal, s elindultak a legények.
Hát ahogy mentek, mendegéltek, egy nagy erdőn vitt keresztül az útjuk. S ahogy az erdőn mentek keresztül, hát megesteledett. Láttak egy kicsi házikót, s oda bementek. S hát kit látnak abban a házikóban? Egy ősz öregembert.
– Hova s merre, fiatal legények? – kérdezte az öregember.
– Adjon isten, öregapánk! – köszöntek a legények. – Elindultunk feleséget keresni. Ránk esteledett, adna-e szállást nekünk éjszakára?
– Adok én szívesen – mondta az öregember. – Meghálhattok.
Megháltak nála a legények, s reggel azt mondta nekik az öreg:
– Halljátok-e, erre visz az utatok, s erre is kell visszajönnötök. S amiért szállást adtam, annak fejében azt kérem, mivel özvegyember vagyok, hogy nekem is hozzatok egy szép hajadont, egy szép leányt feleségnek!
Gondolta magában a három legény, hát minek ennek az öregnek a szép hajadon, amikor olyan öreg, hogy még csoszogni is alig tud. S úgy magukban kikacagták.
Na, továbbmentek a legények. S ahogy beértek egy országba, azonnal elszegődtek az ottani királyhoz. Ennek a királynak volt három erőst szép leánya. Egyik szebb volt, mint a másik. A legények jól viselkedtek, szolgáltak, katonák voltak, harcoltak, s úgy megszerette a király őket, hogy mind a három leányát a három legénynek adta feleségül.
Nagy örömmel vitték őket haza a legények, de csakugyan azon az úton kellet keresztülmenniük, ahol az öreg lakott. Mikor odaértek, köszöntek:
– Jó napot, adjon isten, öregapánk!
– Adjon isten! Jó sokáig oda voltatok! Hát hol s merre jártatok? Látom, magatoknak szép leányokat hoztatok. Három leányt, hát az enyém hol van? Nekem nem hoztatok? – kérdezte az öregember.
– Nem kaptunk – válaszolták a legények.
– Nahát, ha nem kaptatok, akkor itt mind kővé változtok! Csak egyetlenegy leány marad meg nekem feleségnek. A három legény s két leány itt kővé változzon! – szólt az öregember.
Ahogy ezt kimondta, abban a pillanatban a három legény s a két leány kővé változott. Csak egyetlenegy leány maradt meg, s azt ott tartotta magánál az öreg. Sepregetett, főzött, sírt a leány. Sajnálta a másik két testvérét, és sajnálta a három szép deli legényt is, de nem tudott rajtuk segíteni.
Egyszer, amikor az öregembernek erőst jó kedve volt, megkérdezte a leány:
– Öregapókám, mért változtattad kővé a többieket?
– Azért, mert az én szívem is kőből van – mondta az öreg.
– Hát hol van a te kőszíved?
– Hol van? Ott van az ágyterítőben.
Jól van, akkor az öregember elment, s ide-oda bolyongott az erdőben. A leány szedett egy csomó virágot, font egy erőst szép koszorút, s reátette az ágyterítőre. Este, mikor hazajött az öreg, elkezdett kacagni.
– Mért tetted azt a koszorút oda az ágyterítőre? – kérdezte.
– Azért, apókám – felelte a leány -, hogy ha az ágyterítőben van, akkor örüljön a szíved. Felkoszorúztam a szívedet.
Erre ismét kacagott az öreg.
– Nem ott van. Csak nem akartam megmondani.
– Hát hol van apókám? Mondd meg nekem! Úgyse tudom én megmondani senkinek – kérlelte a leány. – Senki nem jár erre, hát kinek mondanám meg?
– Ott van az ajtófélfában az én szívem – mondta az öreg.
Na, másnap a leány újra szedett egy nagy csokor virágot, s az ajtófélfára felakasztotta.
Este, mikor hazajött az öreg. s meglátta ott a virágot, azt mondta:
– Látom, jószívű leány vagy, mert felkoszorúztad az ajtófélfát. Ugye, azt gondoltad, hogy igazat mondtam, hogy ott van a szívem? Hej, pedig nem ott van!
– Hát hol van, apóka? – könyörgött a leány neki.
– Hát idehallgass! Ha nem árulod el senkinek, akkor megmondom, hol van az én szíven. Itt van nem messze. Egy rengeteg nagy erdő közepén van egy nagy szikla, abban a sziklában van egy madárka, s abban a madárkában van az én szívem. Ha valaki szétveri azt a sziklát, megfogja a madárkát, s kiveszi a szívemet belőle, akkor én abba a helybe visszakapom a szívemet.
Gondolkozott a leány, szeget ütött a fejébe, amit hallott.
– Istenem, istenem -sóhajtozott -, ki tudja ezt megtenni, kinek mondhatnám én ezt el?

Na, eltelt sok esztendő. A szegény asszony várta haza a három fiát, egyre várta.
Nem jöttek, s azt hitte, már meg is haltak. Született neki közben egy fiacskája, s már az is tizennyolc-húsz esztendős legénnyé cseperedett.
Egyszer megkérdezte az anyjától:
– Édesanyám, nekem nem voltak testvéreim?
Az asszony nem akarta megmondani, nehogy elszomorítsa a fiát. De az addig könyörgött, addig kérte, mígnem az anyja elpanaszolta, hogy volt neki három legény testvére, s azok elindultak házasodni, de többet nem tértek vissza.
– Na, akkor én egy napig se várok. Tarisznyáljon fel engemet, édesanyám, mert én elindulok a keresésükre! – mondta a legény.
A szegény asszony sütött neki pogácsát hamuból, feltarisznyálta, s nagy keserves könnyhullatások között eleresztette a legkisebbik fiát is. Hát amint ment a legény, megehült, leült enni, s azt mondta:
– Aki éhes, az tartson velem! Nem akarok egyedül enni. Megosztom az ennivalómat bárkivel!
Hát uram, teremtőm, az erdőből kijött egy hatalmas kos, nagy szarvakkal, s azt mondta:
– Te legény, hívtál, itt vagyok!
Na, megvendégelte azt a nagy kost a legény. A kos jóllakott, s azt mondta:
– Húzz ki egy szőrt belőlem, s ha bármilyen bajban leszel, csak annyit mondj, hogy faltörő kos, gyere a segítségemre!
Na, a legény ment tovább. Egy idő múlva megint leült enni, s azt mondta:
– Ki van itt a közelben? Még van maradék ennivalóm. Jöjjön, segítsen megenni, hogy ne egyek egyedül!
Hát odaszállott egy galambocska a vállára.
– Itt vagyok – mondta.
– Gyere – hívta a fiú -, egyél velem!
Jóltartotta, s mikor jóllakott a galamb, akkor azt mondta:
– Húzz ki egy tollat a szárnyamból, s bármilyen bajban leszel, csak mondd azt, hogy tarka galamb, gyere a segítségemre! – Úgy is lett.
Ment a legény, s addig ment, hogy elérte azt a házacskát, ahol a kőszívű ember lakott.
Bekopogtatott, de csak a leány volt otthon. Köszönt a legény illendően:
– Jó estét!
– Jó estét! Hol jársz erre, ahol még a madár se jár? – kérdezte a leány.
– Elindultam – felelte a legény – ország-világot járni. Hát te mért vagy itt egyedül ebben a házikóban?
– Nem vagyok egyedül – mondta a leány -, van nekem egy öregapókám, csak az most az erdőben bolyong.
S a leány akkor elbeszélte, hogy az öregember miért s miként változtatta kőszoborrá a három deli legényt meg az ő két leánytestvérét.
– A deli ifjak pedig az én testvéreim – mondta a legény. – De mit mondott az öreg, hol van a szíve?
– Azt mondta, hogy itt nem messze az erdőben van egy hatalmas nagy szikla, s abban van egy madárka, abban a madárkában van az ő szíve. Ha valaki széttörné azt a sziklát, megfogná azt a madárkát, s az öregemberhez vinné, akkor az mindjárt visszakapná a szívét – felelte a leány.
– Nahát, ha csak ez a baj – mondta erre a legény -, akkor ne szólj egy szót se!
Meg se hált a legény, hanem elindult a sziklához. Meg is találta, s csak annyit mondott:
– Hej, ha itt lenne az a nagy faltörő kos, egykettőre széthányná nekem ezt a sziklát!
Hát, uram teremtőm, alig mondta ki ezt, máris ott termett a kos, s a szarvával csak kettőt-hármat döfött rajta, s szét volt a nagy szikla repesztve. Akkor azt mondta a legény:
– Most csak a galamb kéne, hogy elkapja a madárkát.
Oda is repült a vállára a galamb, elkapta a madárkát, s a legény kezébe tette. De úgy dobogott annak a madárkának a szíve, hogy nem fért a legény kezében. Vitte hamar nagy örömmel az öregemberhez, s hát amikor közeledett a házikóhoz, azt mondta az öregember a leánynak:
– Jaj, hallod-e, édes leányom, nem tudom, mi van velem, de olyan melegség van rajtam, úgy ver a szívem tájéka, s olyan jó érzés fogott el!
Hát ahogy közeledett a legény a madárral, ahogy mind közelebb ért, az öregembernek potyogni kezdtek a könnyei. A leányt kezdte csókolgatni.
– Itt van öregapám – mondta a legény -, meghoztam a szívét!
Az öregember a madárkából mindjárt kivette a szívét, s betette a maga kebelébe, ahol ugyanúgy dobogott, mint azelőtt.
– Most, öregapám, keltsd életre ezeket az embereket, akiket kővé változtattál, hadd legyenek boldogok! – kérte a leány.
Életre is ébresztette őket az öregember, s azok nagy boldogan megcsókolták egymást, s hazamentek.
Nagy lakodalmat csaptak, és boldogan élnek még ma is, ha meg nem haltak.

Leave a Reply

Your email address will not be published.