Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy virág-birodalom. Az egész ország virágzott, világlott egész esztendőn keresztül, és különösen szép volt a virág-birodalom királyának rózsakertje. Messze földről, a világ minden tájáról jöttek az emberek felkeresni ezt a csodálatos rózsakertet. S nem csak hogy gyönyörködtek a virágokban, de a rózsák láthatása, illata és olaja gyógyított őket. Sokan nyertek itt gyógyírt szívük-lelkük, s testük bajára.
Lakott a birodalom egy kis falujában egy legényember, Marci volt a neve. Egyszer csak elunta a nagy legénységet és feltette magában, hogy nekikerekedik, s megnézi ő is azt a híres-nevezetes rózsakertet. El is indult. Vele ment a kicsi kutyája, Zsömle, aki táltos kutya volt.
Jó kis vándorlás után megérkeztek a király városába, a királyi palota elé. Rettentő hosszú sor kígyózott ott, mindenki a rózsakertet jött megnézni. Hét nap és hét éjjel állt, s várakozott ott Marci Zsömlével, míg végre bejutottak ők is.
Hát szemük, szájuk elállt ott a nagy csodálkozástól. Olyan szépséget még életükben nem láttak! Sétáltak a gyönyörű rózsák között. Marci szagolgatta a virágfejeket, simogatta a bársonyos szirmokat, Zsömle meg ott szaladozott körülötte. Hát egyszer csak mit lát Marci? Azt látja, hogy a legeslegszebb rózsafejet Zsömle a szájába veszi, a rózsa szárát leharapja és már fut, szalad elfele. Észrevették ezt a katonák is, akik a rózsakertet őrizték. Futottak Zsömle után Marcival egyetemben. Hej, hajkurászták a kutyát, követték a kertből, palotaudvarból a városon keresztül ki a mezőre. csak szaladt Zsömle a szájában a virággal, utána Marci és a katonák, de amikor beértek az erdőbe, ott nyomát vesztették. Nem érték utol, hiába kergették, visszafordulhat hát a palotába.
A király, amikor megtudta mi történt, nagyon mérges lett, s azt mondta Marcinak: „Hallod-e, te Marci?! Ez a virág régebb óta van a világon, mint te! Tudod hány embernek hozott gyönyörűséget és gyógyulást? Ezt bizony meg kell keressed. Indulj el érte tüstént és hozd vissza! Nélküle vissza se gyere, mert különben karóba kerül a fejed!”
Na, szegény Marci! Igencsak nekibúsult erre a nagy bíztatásra. Lógatta az üstökét, s ment az erdőbe. Hűvösödött már, kezdett sötétedni. De ő csak haladt, egyre beljebb a sűrűbe, mikor a fák között egy kicsi csillogást vett észre. Elindult hát arrafelé, s ahogy közeledett, egyszer csak meglátta a fák között, hogy egy tisztáson egy kicsi tó van. Ennek a vizét csillantotta meg a felhők mögül kibukkanó holdsugár. Kilépett hát a fák közül Marci, s odasétált a tó partjára. Ahogy itt jobban szétnéz, hát látja, hogy nem messze ott hever Zsömle a tó partján, s előtte a porban a leszakasztott rózsafej. Jaj, de megörült Marci! Megy is oda Zsömléhez, s kéri el tőle a rózsát. Megszólal ekkor a táltoskutya: – Hagyd csak nálam, kicsi gazdám, ezt a rózsafejet! Ülj le ide mellém, s ügyelj nagyon, mi történik?!
Hát jól van! Mit tehetett Marci? Lekucorodott Zsömle mellé a partra és figyelt. Észrevette, hogy a rózsafej ott Zsömle előtt, bár közel van a tó partjához, a vízhez, mégis elszáradt. Elkeseredett ekkor Marci mélyen. Hát hogy viszi vissza ő ezt így elszáradva, halottan? A király az élő, eleven rózsát várja, ez pedig itt már elhervadott. De azért csak várt, várakozott, mert hallgatott a kutyája szavára.
Egyszerre csak eloszlottak a felhők az égen, s teljes fényében kibukkant az áldott Hold. Zsömle ekkor szájába vette a száraz rózsafejet, s beúszott vele a tó kellős közepébe. Ott ráfektette szépen a vízre, s visszaúszott Marci mellé.
A holdsugár ekkor megtáncoltatta a tó vizét. Hullámok emelkedtek és süllyedtek, s a rózsafej eltűnt a mélyben. A Hold tovább emelte-kavarta a vizet, s a keletkező örvénylésből egy szépséges szép leány emelkedett ki. Olyan szép volt az Istenadta, hogy Marci bizony eltátotta, s nyitva is felejtette a száját a nagy csodálkozástól. A leány a habok tetején szépen kisétált a partra, éppen Marcihoz. A fiú csak ekkor vette észre, hogy a leány teljesen mezítelen. Gyorsan reáadta a zekéjét. A leány ekkor megszólította Marcit: „Vezess engem a királyi palotába!” – kérte. El is indultak Zsömlével együtt.
Mire megérkeztek olyan késő este volt már, hogy az őr nem akarta őket beengedi. Azt mondta, hogy ő bizony fel nem zargatja a királyt álmából a kedvükért. Azonban mikor Marci elmesélte neki, hogy mi történt, felkiáltott, hogy „Csoda történt!”, és már szaladt is befelé. Marciék követték. A trónteremben várakoztak, s igen hamar megnyílott annak az ajtaja. A király rontott be rajta, de amikor megpillantotta a szépséges leányt, földbe gyökerezett a lába. Nem úgy a leánynak, aki szaladt felé. A király szeme megnedvesedett, karjai megnyíltak, s az odaérő leányt ölelte és csókolta. Örömkönnyeket sírt a leány is, s aztán amikor befejezték a nagy összefonódást, elmesélték Marcinak, hogy ez a leány maga a királykisasszony, akit kicsi leányka korában elrabolt egy gonosz boszorkány. Nem tudták hol, merre lehet, hiába kerestették ország-világ szerte. Hát most megtudta a király, hogy a banya rózsává változtatta a gyermekét, s a saját kertjébe rejtette.
Hálás volt a király Marcinak, s a királykisasszony is. S mert igen megtetszettek egymásnak, a király örömest Marcinak adta a leánya kezét, s ráadásul a fele virág-birodalmat. Még aznap megtartották a lakodalmat, azóta is vígan élnek, ha meg nem haltak. Így volt, mese volt, amit mondtam, Igaz volt!
A mesét a Jankovics Marcell rajzaival illusztrált 99 magyar népmese kötet „Rózsakisasszony” c. meséje ihlette. Kissé újkorinak éreztem azt a történetet, igyekeztem mesemondói gyakorlatom által régiesíteni. Remélem hasznára lesz Mesebarátaimnak! <3
A képet ingyenes (pixabay és freepik) fotók felhasználásával szerkesztettem.
Leave a Reply
You must be logged in to post a comment.