A TEJKÚT

A TEJKÚT

Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl volt, volt egyszer egy király. Ennek a királynak egy olyan csodakútja volt, hogy csupa tejet forrott, s ha egy nap kimerték a tejet belőle, másnap reggel ismét tele volt csordultig. Nem is fürdött a király sohasem vízben, hanem tejben.

Egy reggel azonban nagy ijedten jelenti az inas, hogy egy csepp tej sincs a kútban.

Nagy haragra lobbant a király, s mindjárt megrendelte, hogy 12 katona álljon istrázsát, s fogják el, aki a tejet kiissza.

Kimennek a katonák a kúthoz, ottan állnak, álldogálnak, s hát éjfélkor jön egy rettentő nagy óriás. Nem szól egy szót sem, csak nekidűl a kútnak, s egy szempillantás alatt mind egy cseppig kiitta a tejet.

A katonáknak a nagy csudálkozástól szemük-szájuk tátva maradt. Meg sem merték szólítani az óriást, csak beszaladtak a királyhoz, s jelentették, hogy mi történt.

– Jól van – mondja a király -, csak menjetek vissza a kúthoz, s töltsétek tele jó erős szilvapálinkával, attól majd lerészegszik, akkor aztán vessétek tömlöcbe.

A katonák úgy tettek, amint a király parancsolta. Teletöltötték a kutat szilvapálinkával, s várták az óriást.

Jött is az éjfélkor, s mintha ott sem lettek volna a katonák, nekihasalt a kútnak, s egy cseppedős cseppig megitta a szilvapálinkát. No, ha megitta, le is részegedett a sárga földig. Csak elterült a kút mellett, elaludt, s akkorákat horkolt, hogy a szelétől a király palotája is táncra kerekedett.

A katonák segítséget hívtak, mert az óriás olyan rettentő nagy volt, hogy egy-egy lábujjának is kellett egy ember, s nagy nehezen bevonszolták egy vasrácsos filagóriába.* A vasajtót rázárták, s aztán jelentették a királynak nagy örömmel, hogy megfogták az óriást.

Örült a király, s nagy örömében összehívatta az ország népét, hogy lássa minden ember ezt a csudát.

Közben fölébredt az óriás, s próbálta mindenféleképpen, ha ki tudna jönni a filagóriából, de hiába próbálta, nem tudott kiszabadulni. Leült búsan a filagória földjére. Hát amint ott üldögélne, egy kicsi nyílvessző esik le a földre, éppen elejébe. Azt a kicsi nyílvesszőt a király fiacskája lőtte be véletlenségből. Odament a rácshoz, s kérte az óriást:

– Édes óriás bácsi, adja ki a nyílvesszőmet!

– Szívesen, édes fiam – mondá az óriás -, ha kinyitod a filagória ajtaját.

A kicsiny királyfiú nem tudta, hogy ezzel rosszat cselekszik, beszaladt a filagória kulcsáért, s kinyitotta az ajtót.

– No, te királyfi – mondá az óriás -, te megmentettél a haláltól, de jótétel helyébe jót várj. Ne félj, ha bajba kerülsz ez életben, megszolgálom a jóságodat.

Éppen esteledett, az óriás szépen kimászott a filagóriából, s mire észrevették, hogy eltűnt, hetedhét országon is túl volt.

Másnap összegyűltek a király udvarában az ország népei, s mentek a filagóriához, hadd lássák, mi csuda van ottan. Az ám, híre-pora sem volt az óriásnak.

Szörnyű haragra lobbant a király. Elévette mind a cselédeket, ütötte, verte, vallatta, hogy ki merte az ajtót kinyitni. De mikor éppen a legkisebb inasocskát kezdette ütni, odaszaladt a kicsi királyfiú, s kérte az apját:

– Ne üsd, édesapám, én vagyok a bűnös, én eresztettem ki az óriást!

De még csak most lobbant igazi nagy haragra a király. Hogy éppen tulajdon édes fia csúfolja meg így őt! Egyszeriben összehívatta az országtartó tanácsos urakat, s kérdezte őket, hogy mit érdemel az olyan fiú, aki az édesapját így megcsúfolja.

Azt mondták, hogy halált érdemel az.

Haragudott a király, erősen haragudott a fiára, de mégiscsak fia volt, s meghagyta hát az életét, de kitagadta mindenéből. Azt mondta neki: fel is út, le is út, mehetsz világgá.

Éppen csak hogy adott egy lovat, egy kevés pénzt; no meg melléje rendelt egy cigánypurdét, hadd kísérje.

Volt a kicsi királyfinak egy kicsi kutyácskája. Ez is utána szaladott, s úgy mentek együtt világgá.

Mentek, mendegéltek, s estére egy rengeteg erdőbe értek. Amint ott letelepedtek, megszólal a kicsi kutya (mert tudjátok meg, hogy táltos volt ám), s a fülibe súgja a királyfinak:

– Add a lovadat a cigánypurdénak, kicsi gazdám, s mondjad neki, hogy többet ne kísérjen. Menjen, amerre neki tetszik.

A királyfi megfogadta a kicsi kutya tanácsát. A cigánynak ajándékozta a lovat, s bezzeg hogy ez kétszer sem mondatta magának: felpattant a lóra, s úgy elnyargalt, mint a sebes szélvész.

Abban a pillanatban, hogy a cigány elnyargalt, hát jön az óriás, akit a királyfi kiszabadított volt, s mondja neki:

– Elcsapott az apád, úgy-e, kicsi királyfi?

– El bizony – felelt a királyfi nagy búsan. – Most már sem országom, sem hazám.

– Na, ne búsulj! Apád helyett apád leszek, velem jössz te mostan.

Az ölébe vette a kicsi királyfit. A zsebébe dugta a kutyácskát, aztán mondta a királyfinak:

– Hunyd be a szemedet, édes fiam!

A királyfi behunyta a szemét, az óriás pedig elindult. Lépett egyet, lépett kettőt, átallépett egybe hegyeket, erdőket, tengereket, s mikor ötöt-hatot lépett volna, mondá a királyfinak.

– Na, most kinyithatod a szemedet, kicsi fiam, itt vagyunk az óriások országában. Tudd meg, ennek az országnak én vagyok a királya, s mától fogva fiamnak tekintlek.

Telt-múlt az idő. Dali szép legény lett a kicsi királyfiból. Mondja egyszer neki az óriás:

– Na, fiam, most már meg is házasodhatnál.

– Igaza van, édes apámuram – mondja a királyfi -, de a kigyelmed országában nincsen hozzám való leány.

– Sebaj – mondta az óriás -, menj el Fehérországba. Fehérország királyának van egy szép leánya, próbálj szerencsét nála.

Hanem azt tanácsolta a fiúnak, hogy ne menjen oda királyfi képében. Öltözzék fel szegény disznópásztorlegénynek, s úgy keressen szolgálatot a fehér királynál.

Felöltözött a királyfi rongyos ruhába, hanem a rongyos ruha alá olyan drága, finom inget vett magára, hogy nem volt olyan, tudom, még a fehér királynak sem.

Elindul a királyfi. Megy, mendegél, meg sem áll, mig a fehér király városába nem talál. Megy egyenest a királyhoz, s mondja, hogy ő szolgálatot keres, ha a király felfogadná.

– Éppen jókor jöttél – mondá a király -, most halt meg a kondásom, felfogadlak a helyébe.

Megalkudtak, kezet csaptak, s a király mindjárt megparancsolta a szakácsnak: adjon ennek a legénynek jó vacsorát.

Hát amikor éppen falatoznék a konyhán, bejön a királykisasszony, s hogy, hogy nem, megakad a szeme a kondáslegényen. Odamegy a legényhez, nézi, nézi az ingje gallérját, s kérdi:

– Ki vagy te, mi vagy te, mert látom, hogy nem vagy te szegény legény?

Felelt a királyfi:

– Nem vagyok én más, királykisasszony, szegény kondáslegény, mi más lehetnék én.

– No, ha az vagy, maradj annak! – mondta a királykisasszony, s nagy dérrel-dúrral kiment a konyhából. De egy kicsi idő múlva megint csak visszajött, s hozott a legénynek egy szép ropogós cipót s egy kulacs bort, s mondta neki:

– Nesze, hoztam neked kenyeret s bort, hadd legyen mit egyél s igyál a mezőn.

A legény megköszönte szépen a cipót s a bort. Reggel aztán kihajtotta a disznócsordát a mezőre, de amint mentek kifelé a kapun, elévette a furulyáját, elkezdette fújni, s hát – halljatok csudát! – amennyi disznó, mind táncra kerekedett.

A király éppen ott ült az ablakban, s szól a feleségének, leányának:

– Jertek, jertek, lássatok csudát, ni, hogy táncolnak a disznók!

Mondja a királykisasszony:

– Én igazán nem tudom, édesapám, hogy miféle fajzat lehet ez a legény, mert olyan szép inge van, amilyen még magának sincs, édesapám.

Aközben a legény kiért a mezőre, s hát már várt reá ott az óriás. Kérdi tőle:

– Na, fiam, kaptál-e valamit?

– Kaptam, édesapám, kaptam, adott a királykisasszony egy fehér cipót s egy kulacs bort.

Mondja az óriás:

– Azt a cipót vesd annak az egyenes farkú kannak, a bort megihatod magad.

A legény odavetette a cipót. Az óriás pedig odaszólt a kannak, hogy jól megőrizze a csordát, amíg ők odajárnak. Azzal felkapta ölébe a királyfit, s vitte haza az országába.

Estefelé ismét ölébe vette a királyfit, visszavitte Fehérországba, s éppen a város végén tette le. Ott adott neki egy aranyguzsalyt* s jól a szájába rágta, hogy ha majd kéri a királykisasszony, oda ne adja neki, amíg meg nem mutatja, hogy milyen jegy van a bal füle mögött.

Úgy lett, ahogy az óriás gondolta. Mikor a királyfi este hajtotta a csordát be a király kapuján, a királykisasszony ott ült az ablakban, s mindjárt észrevette az aranyguzsalyt. Szaladott le az udvarba, s kérte a legényt szép, hízelgő szóval:

– Add nekem ezt a guzsalyt, te kondáslegény, s bizony nem bánod meg!

– Neked adom – mondá a legény -, ha megmutatod, hogy miféle jegy van a bal füled mögött.

– Jaj, azt nem szabad – mondta a királyleány -, azt apámon, anyámon s az öreg dajkámon kívül ember még nem látta, s meg sem is láthatja.

– No bizony, ha nem, nem is lesz tied az aranyguzsaly, szép királykisasszony.

Mit volt mit tenni, a királykisasszonynak erősen megtetszett a guzsaly. Egy kicsit félrehúzta aranyhaját, s mondta a legénynek:

– No, nézz ide!

De csak hogy meg nem vakult a legény a szertelen ragyogástól. Egy fényes aranycsillag ragyogott ottan. A legény od’adta a guzsalyt, s másnap egy aranymotollát* kapott az óriástól. De meghagyta az óriás, hogy oda ne adja a királykisasszonynak, amíg meg nem mutatja, hogy miféle jegy van a jobb füle mögött.

Na hiszen, most nem is igen húzódozott a királykisasszony, mondta:

– Hát nézzed! Egy aranycsillag van itt is.

Az ám, egy aranycsillag volt ott is, de százszorta fényesebb, ragyogóbb, mint a bal füle mögött.

Harmadnap egy aranyorsót kapott az óriástól a királyfi, de erősen a lelkére kötötte, hogy addig oda ne adja a királykisasszonynak, amíg meg nem mutatja, hogy miféle jegy van a mellén.

– Jól van – mondá a királykisasszony -, megmutatom azt is, te kondáslegény. – Kigombolt egy gombot. – Nézd meg!

Hát ott egy kicsi hold ragyogott, de hogy ragyogott. Istenem, majd megvakult a legény a nézésétől.

Telt-múlt az idő. A király férjhez akarta adni a leányát. Jöttek is királyfik, hercegek, amint neszét vették, de a királykisasszony még szóba sem állott velük. Megmondta apjának, anyjának, hogy ő csak ahhoz megy feleségül, aki kitalálja, hogy a két füle mögött s a mellén miféle jegyek vannak.

Kihirdette a király mindenfelé, hogy csak jöjjön, aki a leányát akarja, annak adja feleségül, bárki fia legyen, aki a leánya kérdéseire megfelel. Hiszen jöttek a világ minden tájékáról királyfik, hercegek, grófok, bárók s válogatott cigánylegények. Annyian voltak, hogy nem fértek el az udvarban, de még a városban sem, de még a város határán sem. De hiába jöttek. Összevissza feleltek mindent, egy sem találta el, hogy miféle jegyek vannak a királykisasszony testén. Eléhívatta a király a cselédeket is, azok sem tudták kitalálni.

– Van-e még valaki az udvaromban?! – rikkantott a király nagy mérgesen.

Éppen akkor jött haza a kondáslegény, terelgette be a kapun a csordát. Fújta, fújogatta szépen szóló furulyáját, s táncoltak a disznók, hogy aki látta, meg nem állotta a kacagást.

– Állj meg, kondáslegény – kiáltott rá a király -, felelj arra, amit a leányom kérdez!

Megállott a legény, s kérdezte a királykisasszony:

– Na, hadd lám, tudod-e, miféle jegyeim vannak?

Felelt a legény:

– Tudom, királykisasszony, a bal füled mögött van egy aranycsillag, a jobb füled mögött is egy aranycsillag s a melleden egy hold.

– Ördögadta legénye! – mondta a király. – Ez ugyan jól eltalálta. Na, fiam, a szavamat meg nem másolom,* neked adom a leányomat.

Ott mindjárt megtartották a kézfogót, csaptak nagy vendégséget, de egyszer csak a nagy vendégség alatt eltűnik a kondáslegény. Keresik mindenfelé, tűvé teszik a palota minden zegét-zugát, s nem találják sehol.

Hej, volt nagy bánat, szomorúság. Sírt a királykisasszony, mert szó, ami szó, szerette a kondáslegényt. A király meg a királyné dúlt-fúlt, hogy egy ilyen jöttment kondáslegény így csúffá teszi őket.

Eltelt az éjjel, el a reggel. A kondáslegényt nem találják. A király már nagy haragjában máshoz akarta adni a leányát. Hívatták is a papot, de hiszen ha hívatták, jól tették, mert jött ám a kondáslegény, de nem gyalog ám, hanem aranyos hintóban, s nem rongyos ruhában, hanem olyan aranyos, gyémántos ruhában, hogy a napra lehetett nézni, de reá nem.

Bezzeg hogy a nagy bánat nagy örömre változott. Hát még mikor megtudták, hogy a kondáslegény igazi királyfi. A király egyben neki adta nemcsak a leányát, de egész királyságát, s csaptak hetedhét országra szóló lakodalmat. Folyt a bor s a pálinka Boncidától Hencidáig, táncolt még a sánta koldus is. Lakodalom után a fiatal pár dióhéjba kerekedett, a Küküllőn leereszkedett. Holnap legyen a ti vendégetek!

(Benedek Elek meséi közül)

Foto: pixabay

Leave a Reply

Your email address will not be published.